Temetésen
Ha meghal egy orvos az osztályon,kiteszik a fekete zászlót a kapura és a temetőben van egy közös búcsúztató családtagok, orvosok, nővérek jelenlétében.
Vannak olyan orvosok, akiket a kórház, úgymond, “saját halott”-jának tekint, de ehhez valamit az embernek, még életében, “le kell tenni az asztalra”.
Ilyen halott volt Zoli bácsi,az idős sebész, aki párttitkár volt életében két évig s így kijárt neki ez a végtisztesség.
A gond csak az volt,hogy a hozzátartozók papi temetéshez ragaszkodtak. Igy az a kompromisszum kötődött, hogy először a pap mondja el a beszédet, némi éneklés jön utána, majd az újonnan kinevezett kórházigazgató mond búcsúztatót,aki mellesleg alig ismerte az öreg sebész főorvost.
Összegyűltünk hát, szomorú varjúsereg, mi, a kollégák egy csoportban, körülöttünk a nővérek, és elől, a koporsó körül az elgyötört családtagok.
A pap nem volt túl jó szónok…valamit említett holmi angyalokkal való koccintásról a felhők szélén…ami nagyon nagy kár volt, mert az elhunyt, még életében, igen szeretett koccintgatni, konfliktusok is adódtak ebből, de aztán a pártban elsímították. Egyszóval nem kellett volna a gyászolókat erre emlékeztetni.
Majd egy siralmas ének következett. A kántor eltévesztette az oktávot, a gyülekezet kínosan mozgolódott.
És akkor előpattant az új igazgató és végelláthatatlan cikornyás beszédben dicsérte az elhunytat.
Olyan hőstetteket adott elő, amelyekre mi, a közvetlen munkatársak, egyáltalán nem is emlékeztünk.
Egy kedves , emberszerető orvos volt, aki, tudásához mérten mindent megtett a betegekért, egy “szürke eminenciás”, akit mindnyájan szerettünk.
Amikor a tudományos munka terén elért kiváló eredményekre került a díszbeszédben a sor, már fészkelődött mindenki, mert tudtuk, hogy Zoli bácsi életében nem publikált soha, viszont rengeteget ügyelt.
A beszéd terjedelmessége miatt érzékelhetővé vált az unalom. Az öregek arra gondoltak, hogy rövidült a sor…vajjon most ki lesz a következő…a fiatalok arra, hogy megürült egy főorvosi álllás.
A közel egy órás beszéd végre végetért.
Megkönnyebbült sóhajtások…és akkor valahol megszólalt a zene.
Az elhunyt utolsó óhajának megfelelően eljátszották kedvenc dalát, Louis Armstrong: “Wonderful World” cimű számát.
A csodálatos rekedtes hang szárnyalt, betöltötte a helyiség minden zegét-zugát, és ekkor mindenki megkönnyebbülten zokogni kezdett.
És esküszöm, hogy láttam magam előtt Zoli bácsit, ahogy mosolyogva meglengeti a kalapját és azt mondja: “Igen Gyermekeim! A világ csodálatos, az élet szép! Élvezzétek, amig még lehet…!”