Női szolidaritás
Mióta már csak részfoglalkozásban dolgozgatok, rákaptam a számítógép-adta lehetőségek óriási tárházára.
Régi ismerőseim, osztálytársaim bukkantak fel, többek közt múlt évben Péter, aki általános iskolában “lovagom” volt, majd még a gimnáziumi években is “udvarló”-ként szerepelt a repertoáromban. Az egyetem első évében tünt el,mert én azon pillanatban szerelmes lettem…másba.
Nos, Péterrel tavaly pár soros e-mailt váltottunk eleinte, majd hosszabban egész életünkről beszámoltunk egymásnak, mignem a témából tökéletesen kifogyván, felmerült, hogy küldjünk egymásnak egy-egy fényképet. Megállapodtunk kölcsönösen, hogy, ha valamelyikünk nem ismer rá a másikra, olyannyira lehangoló és illúzióromboló a változás, akkor levelezés szótlanul befejezve, hisz nem bántjuk meg egymást.
Ő küldött először képet.
Nem tudom el se mondani, micsoda katarzis zajlott le bennem a fotó láttán. Ezer ránc egy ismeretlen férfiarcon, kopaszság,sörhas, stb. stb.
Azonnal nekiültem válaszolni. “Kedvesem! Szinte semmit nem változtál…a szivem is erősebben vert…”-Ezek voltak a kezdő mondatok és már alig vártam, hogy elküldjem magamról a friss fotót, amit a lányom tegnap készitett igen előnyös beállításban, szemem kihúzva, állam alátámasztva,kedvesen, mosolygósan. Családom véleménye szerint a középkorú, frissen operált Lollobrigidára erősen emlékeztettem,de az, hogy egy nagyanyó van a képen, végképp kizárt.
Nos, hát elküldtem a képet.
Két hétig minden reggel azzal indult, hogy kerestem az áradozó, csodálkozó választ.
Egy-két hónap után biztosra vettem, hogy súlyos beteg, esetleg elhalálozott./Vajjon illik ilyenkor kondoleálni az ismeretlen feleségnek?/
Egy év telt el.
A napokban kiváncsiságból nézegettem egy társkereső oldalt, aholis ráismertem Péteremre, aki 20-30-as korosztályból keresett és érzett magához méltónak beszélgető partnert.
Ma már nem nézem meg reggelente, hogy válaszolt-e az e-mail-emre, vagy pedig betartotta a diszkréció jegyében tett megállapodásunkat.