….Ha karóba húznának sem mondanék a lányomra senkinek sem rosszat, nem panaszkodnék rá,
még ha belém rúgna sem. És ez a különbség köztünk. Tudom, hogy barátnőknek, ennek annak panaszkodik rám, hogy megnyirbálom az önállóságát és mindenbe beleszólok. Többek között ez is fáj. Pedig ezt tettem én is anyuval….utána meg már hiába puszilgattam a hideg sírkövet. Ó anyukám, bocsáss meg ,kérlek…Hiszen most látom, mennyi mindenben igazad volt. Ha foghatnánk most egymás kezét…azt az illatos finom kis kezedet…Amivel rávezettél, hogy mindig mindenben elsőnek kell lenni…nem negyedik, nem második, hanem toronymagasan az első! A Páger riportom és az összes sorozatos sikerek, mind Neked köszönhetőek. Hiába nyöszörgök, ez már késő.Bocsáss meg nekem Anyukám! Anyám tehetsége és nimbusza vele szállt a sírba és elenyészett örökre. Az ő ambiciói nem voltak meg bennem, csak hiányosságokkal.Most meg már egy erőtlen, harcképtelen nulla vagyok. És hát magányos, mint egy féllábú gólya a pusztában, vagy egy ötlettelen ,kiszáradt kóró….Jégtáblára vele…csak hát hosszú az út a jégtábla indulása és az olvadása majd az elmerülése között Addig pedig reszket a lélek…vacog… /folyt köv./