A munkahelyen az évek folyamán változhatnak a kollégák és a főnökök. Ez utóbbiak különösen gyakran cserélődhetnek nálunk, ebben a szakmában. /Magam is voltam főnök…rossz álmaimban se jöjjön elő…de ez egy másik történet./
Egy vezetőnek nagyon ügyesen kell lavírozni, s valljuk be, jobb, ha szigorú.
Volt egy kegyetlenségig szigorú főorvos, akit én nagyon kedveltem, részben, mert okos irányítása alatt rend volt és fegyelem az osztályon, részben, mert kölcsönös volt a szimpátia…nem haverkodás, vagy bizalmaskodás szintjén, hanem egymás tiszteletén alapuló.
Ám a kollégák többsége nem szerette a szigorúságot, a már-már imperátori fensőbbséget. Mondhatni, többekben gyűlöletig fajult az ellenszenv.
Szorgalmasan beadványokat gyártottak, a szó szóros értelmében “kikezdték” a főorvost, aki nem is nagyon értette ezt , hiszen ő már gyermekkorában is poroszosan szigorú nevelést kapott és , úgymond, legjobb belátása szerint a kötelességét teljesítette.
Ez a hadjárat egyre nagyobb méreteket öltött, már csak annyi hiányzott, hogy valaki kimondja az igazgatás felé: “Ezzel az emberrel nem dolgozunk tovább”. A többség aláírásával szentesíteni kell a beadványt és már vége is egy karriernek.
A huzavona, egymás piszkálása és a gyűlölködés a főorvos amúgyis megrendült egészségi állapotán rengeteget rontott, mignem egy reggeli referálón, a szemünk láttára zajlott le egy agyvérzése…szája elferdült, a bal szemhéja petyhüdten csüngött alá és a szája sarkából lassú cseppekben folyni kezdett a nyál. Egyszóval, egy félben maradt, utasitásokat osztó mondata után, az emberi nyomorúság és megalázottság kézzelfogható jelei gyors egymásutánban alakultak ki nála, majd ledőlt a székről. A főorvos több referálón már nem vett részt, hónapokig kezelték, először intenzíven, majd ilyen-olyan osztályokon. Egy évig élt még áldatlan körülmények között.
Az ilyen szomorú helyzetekben az a szokás, hogy a kollégák látogatják a beteget kettesével, hármasával, lelket öntenek bele, viccelődnek is…sűrűn emlegetve, hogy, ha majd visszajön, milyen lendülettel veti bele magát a munkába és milyen kellemes napokat, perceket fognak még együtt megélni.
Ebben az esetben sajnos erről szó sem volt, mert rajtam kivül senki, talán még egyszer fordult elő, hogy kérésemre ketten meglátogatták.
Én sem akartam tulságosan leterhelni, igy kb. 3-4 hetente kerestem fel pár percre. Vinni nem lehetett semmit, mert cukros is volt, jóformán csak infuzión élt és keserű teán. Kín volt nézni, ahogy segítséggel kortyolgatta.
Keveset szólalt meg, szenvedhetett attól, hogy elesettnek, tehetetlennek látják mások.A karja petyhüdten, élettelenül feküdt mellette, az ép szemével kétségbeesett pillantással körbe-körbe nézett, de segítség nem jött sehonnan. Mindenkinek egyedül kell ezt a harcot megvívnia.
Ilyenkor már minden hatalom és érték elveszti jelentőségét, csak a nehezen belélegzett levegő számít. Addig létezik a világ, amig ez a kis gyertyaláng még pislákol, amig még táplálja egy csipetnyi oxigén.
Egyetlen egyszer láttam még vágyakozó örömet a szemében. Mikor megkérdeztem, mi lenne az óhaja, minek tudna örülni. Azt mondta lassan , megfontoltan: “Szeretnék még az életemben két krémest elfogyasztani!”
Meghökkentem egy pillanatra. Egy tudós ember, aki egész életét gyógyítással, munkával töltötte, minden gondolatát a tudomány előrelendítése kötötte le, s jelenleg vágyai netovábbja két krémes.
Beszéltem a kezelőorvosával, aki azt mondta, vihetek neki, mert hát…már semmi nem árthat.
Nem felejtem el azt a pillanatot,amikor, a jónak még csak nem is mondható krémeseket apró falatokban a szájába adtam. A hála és már-már a boldogság csillogott a szemében. Ha ezzel előbbre hoztam 1-2 órával, vagy nappal a halálát…hát vállalom.
Egyszer voltam csak a sírjánál. Nem tudtam semmi komoly gondolatot kicsikarni magamból. Néztem a síron az elszáradt , fonnyadt virágokat, s eltűnődtem, hogy “odafent” vajon mivel pótolják a krémesevés-adta földi örömöket.
