Van egy kis “földbevájt viskónk” a Balatonon, közel a parthoz, még családi örökség. Évről évre mindig javítgatunk rajta keveset, hol az elavult csatornarendszeren, hol a lapostetőn…talán már beázásmentes és a végtermék sem bugyog fel a földből.
Persze közben körbe-körbe épültek a csodapaloták körülöttünk, családi villák garmadával, nádtetős vendéglők, melyek alól a kacsaláb sem hiányzik. Velünk szemben egy medencés, görögstílusú, hófehér monstre-épület áll, még átnézni is élmény, s aki meglátja, rögtön tudhatja, hogy a tulajdonos egyáltalán nincs híján a pénznek.
Egyedül a kilátásuk szegényes, mikor este automatikusan bekapcsol a kerti lámparendszer, mert pont a mi kis házunkra ontja fényét a káprázatos objektum. Van izlésük a szomszédéknak, mert kertitörpék nincsenek, viszont a színváltós szökőkút közepén hófehér márványnő áll, lényegesen csinosabb a milói vénusznál. Esténként, ahogy kiülünk a fűzfánk alá, ingyen gyönyörködhetünk eme sok szépségben.
Az idei évben az az extravagáns ötletük támadt, hogy olyan állatkát szereznek be, amely igen ritka, nem minden utcasarkon találkoznak hasonlóval.
Büszkén hozták a kis luxusketrecet és benne az új szerzeményt, akit tüstént bezártak a kert sarkában levő, éppen nem működő szaunába, hogy őszig rendre és szobatisztasára szokjon ,s egyáltalán…tudja meg, hogy ki az úr a házban.
Szomszédaink minden nap felkerekedtek, gondolom, széles baráti körüket látogatták kerti partyk keretében és a kis kutyaféleség keserves vinnyogásba kezdett a sötétben.Nem egy órácskára, hanem egész nap, hol szomorú elhaló hangon,hol fortissimóban üvöltött szegény jószág, aki nem tudhatta, hogy itt minden fontos nevelési terv szerint megy és az ő javát szolgálja.
Egy napon elhatároztam, miután jó kapcsolatban álltunk a szomszédokkal, a kertkapujuk is nyitva állt előttünk, /magát a házat meg úgyis kamerarendszer őrizte/ , hogy megnézem az állatkát, mi baja /esetleg beszorult valahova, vagy egyéb kórság gyötri/,mert már majd megőrültünk a visítástól.
Egy pici kutyát találtam, aki irtózatos csúnya volt…teste csupasz és barnafoltos, a farkán volt szőr és néhány szál a fején, de az hosszú. A szeme bús barna gülügolyóbis, négy lába, mint kis virgácsok, az egész tán félkiló lehetett. Viszont határtalan boldogsággal körbeugrált, majd nézett rám merően, okos szemekkel.
Csak vizet adtam neki, mert ki tudja, hogy ilyen pici jószág mit ehet, meg nem is akartam a tulajdonos dolgába beleavatkozni. Ezt minden nap megtettem és Lancelot /igy neveztem el/ nap mint nap reménykedve várt, pláne ,mikor egy kis pléddarabkát is hagytam ott neki fekvőhely gyanánt. A tulaj nem haragudott, sőt megköszönte. Elmondta, hogy az ebecske un. kínai kopasz kutya és árban a világ egyik legdrágább kutyája.
Egy napon az történt, hogy mikor este hazajöttek és egy kicsit kiengedték a kertbe, az körbenézett és ,mint a kilőtt nyíl, úgy rohant át hozzánk a kis kopasz kínai, egyenesen az ölembe ugrott és, mint aki megtalálta a helyét, boldogan elterült.
A szomszéd ismét nem haragudott meg, elnéző mosollyal visszavitte, otthon egy picit fenéken billentette és ezzel le is zárult volna az ügy. De sajna ez minden este megismétlődött. Lancelot úgy repült át hozzánk esténként, hogy pár szál szőre csak úgy lobogott a szélben utána. Kezdtem szégyenkezni, a kertkaput is bezártam.
Teltek, múltak a napok. Lancelot a szivemhez nőtt, szomorúan gondoltam arra, hogy nem sokáig látom már a ronda kis jószágot, akinél ragaszkodóbb kutyával tán még nem is találkoztam. A szomszéd vett egy szakkönyvet a kínai kopasz kutyákról, melyből megtudta, hogy ha télen nem ad rá ruhácskát, mikor egészségügyi sétára viszi, bizony egyből tüdőgyulladást kaphat, az pedig végzetes. A táplálás sem egyszerű, mert a gyomra is kényes. Egyre gyakrabban nézegette idegenkedve új szerzeményét.
Mondja aztán valamelyik nap, hogy ő visszavinné ezt a ménkűdrága kutyát a tenyésztőnek, majd reménykedve rámpillantott, nem vágom-e rá azonnal, hogy megvesszük mi. Miután ezt az ára miatt nem tehettem, bánatosan néztem kis védencemet, ugyanis a kutya és köztem kialakult kapcsolat ekkor már lényegesen több volt, mint szimpátia.
Eljött a pakolás napja. A szomszéd is át-át nézegetett, Lancelot pedig el nem mozdult a kerítéstől…várt valamire. Mikor már mindent felpakoltunk, átköszöntünk. Lancelot izgalmában összepisilte magát. Ezt látván megszólaltak odaátról. ” Szomszédasszony! Magának ajándékozzuk, csak vigye el innen!!” A kutya, esküszöm, megértette az ember minden szavát, mert, mint, akit puskából lőttek ki, vinnyogó boldogsággal rohant igazi és végleges helyére.
Igy lett mienk a világ legdrágább kutyája, Lancelot, a kínai kopasz kutya. Ma is velünk él és merem állitani, hogy boldog és megelégedett.
Egyik kollégám pedig megjegyezte mosolyogva….” jól mehet az a magánrendelő…”
