Felemás

Sikerorientált világot élünk. S aki ezt nem tudja követni, úgy szakmai, mint magánéleti szinten, sőt küllemben is (légy egyre fiatalabb és évről évre csinosabb) ,az vagy belenyugszik a „középszer” szerepébe vagy belecsúszik a depresszió nevű, most egyre divatosabb és egyre gyakoribb „kórba”.

Hiszen nem lehetsz állandóan up-to-date, de mire ezt belátod, szépen lelki nyomoronc lesz belőled, aki már képtelen követni a többiek taposását, és ismét a cápák közé emelkedni.

Pláne, ha életed „hendikeppel” indult, és már minden energiádat elhasználtad a „csúcsrajutás”-ért kapaszkodva. Majd felismered, hogy úgymond a csúcson sohasem jártál, csak hinni szeretted volna, és így visszatekintve már az is csúcsnak tűnik, mikor magad is lefelé erőteljesen mások kárára tapostál,és a sárban,mocsokban dagonyászva képzeltél holmi glóriákat a fejed köré.

„ Csak néhány kusza csókot adtam, két gyors mosoly közt egy félénk ölelést,S lám fénytelenül magam maradtam.Pedig hittem,hogy lesz majd könnyű táncom, lesz forró csók,és táncra bók,s elmondhatom egyszer, nem jártam itt hiába .”

Az idős doktor már tegnap este is érezte, hogy mérhetetlenül fáradt, reggelre pedig az az ismerős kis fájdalom jött elő, mintha egy vékony tűt szúrnának a bal felkarjába. Az EKG-ra gondolt, nem kéne már talán halogatni, de aztán csak összeszedte magát (mindig így mondta,várjatok csak,máris „összeszedem” magam),és elindult a Bánát utca fele Csepel motorjával a beteghez.

Hanem az utca elején érezte,hogy erősen izzadni kezd,és szédül is,a motort hát otthagyta,és terjedelmes orvosi táskáját megmarkolva – mintha abba kapaszkodna- elindult a vékony járdán a ház felé,ahol őt várták,hogy segítséget nyújtson.

Még húsz harminc lépés ,és ott leszek,gondolta,de mikor odaért,megindult alatta a föld,és az ég olyan furcsán összefolyt a látóhatár szélével. Az esés fájdalmát nem is érezte,sőt inkább megkönnyebbült,mert mintha a szúrás is elmúlt volna.

A kertkapura nagy betűkkel ki volt írva, hogy „Vigyázz, a kutya hamis!”.A „hamis” jószág nagy farklengetéssel várta az ismerős doktort, akit a barátjának tekintett. De most, mintha bajt neszelt volna, hangos ugatással hívta az öreg gazdát, aki éppen odabent próbált lelket verni a párjába.Mire a gazda a kutya szűkölésére kiért,az idős doktor, aki az én édesapám volt, már felülről szemlélte a világot…A táska kinyílt, injekciók, gyógyszerek, és egy régi vérnyomásmérő gurult szanaszét a földön.A vérnyomásmérő összetört, és az apró higanypettyecskék görögtek a járda szélein tova.

Eközben én a postán nagy nagy megkönnyebbüléssel, fél méterrel a föld felett lebegve, eufórikus hangulatban adtam fel a táviratot, hogy sikerült a kórbonctan szigorlat, és nem akárhogy, édesapám, mert jeles lett az bizony, és Te mondtad mindig, hogy ezután már vége a „száraz” tárgyaknak, jönnek a klinikumok, ami színtiszta orvostudomány. Jön a gyógyítás öröme,és a tudás egyféle felsőbb kaszthoz tartozásának semmihez sem hasonlítható boldog büszkesége.

Azt mondtad, ne válassz, kislányom túl megterhelő szakot…egy jó fül-orr-gégész,vagy egy szemész mindennél többet ér. Apus,ha tudnád, hogy műtőasztal mellett állok nap mint nap,és éjszakákat dolgozok végig a szülőszobán.Úgy érzem,hogy látsz,és büszke vagy rám. Mosolyogsz, és már nem kell odanyúlnod ahhoz a  ponthoz a bal karodon, ahol a tűszúrást érezted. Tudod,Apu, mostanában én is érzek ilyesmit, de majd előbb utóbb csináltatok egy EKG-t, de ne félj, semmi baj, majd összeszedem magam…