Elment a királyfi…

     Ellenben az első torna órán ért bennünket az óriási meglepetés, mikor megjelent egy magas szőke herceg, átható szürkés-kék szemekkel, a  maga kb 25-26 évével.

A herceget Bélának hívták, de mi már a következő torna órára elneveztük Edwardnak, ugyanis ez a név méltóbbnak látszott a külleméhez.

Béla, azaz Edward éretlen csitrikként kezelt bennünket, annál is inkább, mert szíve Katinkáért dobogott, aki mellesleg a német tanárnő volt.

     Mi, lányok, ennek ellenére nem győztünk szépítkezni torna óra előtt. A rendkívül előnytelen,kötelező piros bugyogókat is egyikünk-másikunk anyukája átszabta short-szerű nadrágocskává, amiért az igazgató elvtárstól szigorú figyelmeztetésben részesültek a renitensek.

     Én akkor aránylag kis növésű voltam…eme hiányosságomat azzal igyekeztem ellensúlyozni, hogy határtalan kitartással betornáztam magam a versenyekre is járó tornacsapatba. Nehezen viseltem el, hogy nem én vagyok a legjobb tornász, de bizony el kellett ismerni, hogy voltak lényegesen ügyesebbek is.Ettől függetlenül-némi kisebbségi érzésekkel küzködve- de szorgalmasan jártam edzésekre és versenyekre is.

Edward méltányolta az igyekezetet, de érdeklődése ennél nem is terjedt tovább.

     Történt pedig egyszer, egy megyei versenyen, hogy túlbuzgóságomban a felemás korlátról lezuhantam egyenesen a hátamra…de olyan szerencsésen, hogy – ugyan pár pillanatra nem kaptam levegőt és felállni sem tudtam – de más bajom nem történt.

Tanárom kifejezetten megrémült, mert az futhatott át az agyán, hogy hogy fog ezzel a gyermekkel elszámolni a szülőknek, ha valami nagyobb baj történt.

Odarohant, felkapott és saját fenséges karjaiban futott velem pár lépést, majd miután a sportorvos konstatálta. hogy nincs semmi gond, végtelen megkönnyebülésében adott egy leheletnyi puszit az arcomra.

    Üdvözült mosollyal figyeltem körbe-körbe, hogy ki láthatta ezt a dicsőséges percet..Ebben a pillanatban a lányok zöme arra gondolt,hogy vajh miért is nem ők estek le a felemás korlátról.Az irigység számtalan színárnyalata öntötte el az arcokat és én, mint akinek szárnyai nőttek,ugy libbentem tova , a dicsőségben újra és újra megmártózva.

   Kedves emlékeim között tároltam ezt az eseményt és ,mikor ezen a nyáron, ki tudja hanyadik, érettségi találkozónkra mentem, mosolyogva idéztem fel magamban a történteket.

De bizony az is eszembe jutott, hogy vajjon hányszor hány perces néma felállással kell adózzunk az eltávozott diáktársak és főleg tanárok emlékezetére.

   Hál Istennek sok tanárunk él még, de annál nagyobb volt a megdöbbenés, hogy Edward, a mi szőke hercegünk neve felolvasásánál bizony fel kellett állni és némán reá emlékezni.

Mint megtudtuk, feleségül vette az ő szép Katinkáját, de pár év múlva keserves harcot vívott a rákkal, melyben ő lett a vesztes.