Felemás

Gondolatok egy könyv margójára…

Hozzászólások (0)

Immár harmadszor olvasom el a ” Mik vagytok ti, istenek?” című “remekművet”, melynek az a lényege és elsődleges célja, hogy megragadva az emberi tudás végességét és korlátait, egy őrületes félelmet gerjesszen az emberekben. Vigyázzatok a patás, pénzéhes ördögfajzat orvosokkal, emberek, mert kezük nyomán


pusztulás…és jő a végitélet.

   Ismertem sok sok jó orvost és még jobbakat…és igen…néhány kevésbé jót is. Az utóbbiak közül sokan választottak más szakot, mert rájöttek vergődés és szorongások árán, hogy nincs annyi manuális készségük, amennyit a szakma megkíván. Még olyan szélsőséges esettel is találkoztam, aki nem tudván feldolgozni esetleges hiányosságait és saját közreműködésének tulajdonítván egy halálesetet, megvált az élettől. A sajátjától!  Utólag pedig kiderült, hogy a betegnek-rendellenességből adódó-spontán főverőér repedése volt. De addigra már a “bűnbak” is meghalt. Hátrahagyott két gyermeket, feleséget.

   De olyan orvossal nem találkoztam, akinek /végig tanulva egész életét, nappalt, éjszakát a betegekre áldozva/ az legyen a célja, hogy pusztuljanak a betegek, kaszabolok össze-vissza, csak azért, hogy borítékot tegyenek a zsebembe.

   Apropó…boríték… ez egy külön téma. Amig egy sebész főorvos nyugdija, 40 évi munka után, megrokkant egészséggel, nem éri el a 100 000 Ft-ot Magyarországon – mert ismerek ilyet- addig nekem ne merjen beszélni senki -az egyébként szégyenletes és megalázó- boríték-elfogadásról. Pláne, ha plusz munkáért kapta a plusz “juttatást”. Elég baj az, hogy a betegtől kapta.

    A fent említett könyvben jónéhány olyan orvosprofesszor is kap “ledorongolást”, akik a szakma csúcsát jelentik, tudásuk szinte nem mérhető emberi mértékkel, s mert egyikük pl. műtét közben olyan élettel össze-nem-egyeztethető fejlődési rendellenességgel, olyan anatómiai extremitással találkozik, mely a beteg elvérzését okozza,

e könyvet olvasva  porig alázott lesz, önbecsülése széttiporva, a betegek szeretete és bizalma teljes mértékben megtépázva.

    Ez a pár sor nem egy könyv bírálata, mert az köteteket ölelhetne fel,pusztán , egy szakmáját odaadással művelő, rengeteget dolgozó, nyomorult “pokolbéli” orvos néhány gondolata, aki mellesleg a jobbmódúaktól el kell fogadja a borítékot is, különben nem tudná eltartani a családját.

    Bár a téma már “lerágott csont”, mert úgyszólván nincs megoldás, mégis lehet még ebből profitálni…. rajta Uraim, írható még pár könyv, melyekben rávilágítva az orvostársadalom bűneire -egy-egy “rémísztő”esetet kiemelve / mert, mint mindenhol, itt is vannak ilyenek/, lehet félelmet és iszonyt kelteni az orvosokkal szemben…

Az sem baj, ha a többség az önfeláldozók közé tartozik, és ok nélkül szégyenkezik 

Kincsek nélkül lépünk át…

Hozzászólások (0)

 


Már jócskán haladtam előre a szakmában, kezdett nevem lenni, az emberek már nem rettentek meg, mikor a kórházba belépve, az ügyeletes orvosi táblán a névjegyemet látták, sőt, már többen személy szerint is keresték a doktornőt, akit oly nehezen akart a férfiszakma elfogadni eleinte.


Ez sikerélményt adott, önbizalmat, ami ezen a vonalon elengedhetetlen.


Éppen ezért érintett igen érzékenyen, mikor egyik ügyeletemben megjelent, eléggé sápadtan és kivérzett állapotban a megyei pártbizottság első titkára. Családja vette körbe, mintegy élő bástyaként és anélkül, hogy szóra, vagy akár egyetlen pillantásra méltattak volna, máris hívták telefonon az osztályvezető főorvost otthonában, este 11 órakor…aki nyilvánvalóan kiugrott azonnal az ágyából és gatyáját hevenyészve felrántva rontott be rögvest az osztályára, hogy a megye első emberét gyógyító kezei közé vegye.


Ezt persze tudomásul kellett vegyem. Egy kis rossz érzésen kívűl még azt jegyeztem meg magamban a hölgyről, hogy miközben dőlt a vére, volt ideje magára rakni annyi ékszert éjnek idején…mert az több volt rajta, mint ruha. A nyakában kilós aranyláncok, legalább tíz féle, szinte lehúzták a fejét, mindkét karja felékszerezve könyékig, s minden ujján izléstelen óriás köves gyűrűk.


Lehet, hogy a lábán is, de azt én már nem láthattam, mert engem kizártak a kisműtőből.


Még a vérátömlesztést is az osztályvezető kötötte be saját kezeivel és addig meg sem tért otthonába, amig az utolsó csepp vér is be nem folyt.


A reggeli referálón én beszámoltam a dolgaimról, de az első titkár szóba sem került, érvényesült az orvosi titoktartás alaposan.


Az eset már régen felejtésbe merült volna, ha sajnos nem ismétlődött volna meg jópárszor, mindig azonos forgatókönyv szerint.Majd egyre többször láttam ügyeletemben megjelenni a fokozatosan mind megtörtebb, felékszerezett asszonyt, aki azóta már válaszolt is halk köszönésemre és egyszer-egyszer utóbb pillantásában már nem véltem felfedezni a „nagyasszony” gőgjét, hanem az egyre törődöttebb szenvedőét.


Csak az aranyak mennyisége nem változott.


Tisztában voltam a diagnózissal, nem kellett belenézzek egyre szaporodó kórlapjaiba.


Két év leforgása alatt műtéten, kemoterápián, sugárkezelésen átesve, átkerült a daganatosok osztályára.


Én gyakran jártam az onkológiára, betegeimet látogatni. Tudtam, hogy az egyetlen VIP-szobában ki fekszik. Néha kitolta a személyzet ülőkocsin levegőzni a sok-sok ékszerrel borított, szomorú tekintetű asszonyt. Nem volt már semmi gőg azokban a szemekben, csak fájdalom.Tiszta szivemből szántam.


Egyik nap fekete ruhás sereg gyülekezett az egész folyosón. A VIP-szoba ajtaja sarkig tárva volt.


A frissen felhúzott ágyon, hevenyészve odadobva, egy hatalmas nylonzacskóban ott hevert az árván maradt többkilónyi ékszer. A hozzátartozóknak volt kikészítve hazavitelre az elhunyt utolsó csomagja.


Mikor már mindenki elment, odaléptem az üres ágyhoz, mely már új lakójára várt és azt mondtam magamban. „Uram! Fogadd jó szívvel, szeretettel  ezt a szegény lelket, aki most valószinüleg vaksin és reszketve keresi a Feléd vezető utat, amit itt a földön nem talált meg.”


Hallottam később a díszes párt-temetésről, amely már oly felesleges erölködés volt, mert akkor ő már szerényen és boldogan létezett egy egészen más dimenzióban….az én hitem szerint.


Entrée /a Színművészetire/

Hozzászólások (0)

 


Orvos szüleim természetesnek vették,hogy gyermekeik is orvosokká válnak, más választási lehetőség fel sem merült.
Mindezek ellenére én a színi pályára éreztem határozott elhivatottságot. De hiába nyertem meg az összes létező szavaló és mesemondó versenyt egészen országos szintig, hiába lettem a rádióban első a “Riporter kerestetik”-ben is, szüleim szemüket, fülüket becsukva, beirattak a biológia és fizika szakkörbe, mivel ezek voltak a felvételi tárgyak az orvosin.
Hát lehetett itt ellent mondani? Szorgalmasan jártam biológiára, fizikára…ja…és latinra és görögre is.
Apukám már a 6 éves koromban , karácsonyra kapott mesekönyvemet is úgy dedikálta, hogy : “A jövő orvosnőjének.”
Volt egy angyali biológia tanárom, akinek a segítségével versenyeket nyertem. Egyik szakköri foglalkozáson kitalálta, hogy egy igazi orvos-jelöltnek le kell tudni vágni egy tyúkot. Halálra réműltem, mert éreztem, hogy erre képtelen vagyok. Reszkető kézzel nyeszeteltem a jobb sorsra érdemes tyúk nyaka tájékán a tollakat s mikor az első vércseppet megláttam ,olyan iszony látszódhatott rajtam, hogy Laci bácsi megsajnált és kivette a kezemből.
“Na, belőled sem lesz operáló orvos , leányom!” Nos, ha a jövőbe látott volna….
Közeledett a felvételik ideje.
Szüleim beleegyeztek, hogy ide is, oda is jelentkezhetek, de, ha mindkettő sikerül, nem kérdéses, hogy mit kell választanom.
Már a harmadik rosta-vizsgára mentem a Színművészetire.
Az elnök Szilágyi Bea /Páger Antalné/ volt…igen szigorú, a törtető, magukat illegető nőszemélyeket különösen nem kedvelő elnökkel álltunk szemben.
Volt szabadon választott jelenet eljátszása és két ugynevezett helyzetgyakorlat.
A szabadon választotthoz lehetett 1-1 kelléket is kérni.Én egy paravánt kértem.
G. B. Shaw Pygmalion-jából Elisa Doolittle átöltözős magánszámát adtam elő. A jelenet nem váltott ki kitörő lelkesedést. Bea asszony nem szerette a sallangokat és bírálatában mindössze annyit mondott: “Leányom! Elisa Doolittle nem parasztlány volt, hanem egy angol proli”
Amolyan ” minden mindegy” hangulatban vártam a helyzetgyakorlatom témáját. És akkor megszólalt az elnökasszony.
“Álljon a pódiumra! Ott egy szék van mindössze. Üljön le, kap egy kést a kezébe és játssza el, hogy le kell vágnia egy tyúkot, de undorodik tőle.” Majd kényelmesen hátradőlt a székében és rám függesztette a tekintetét.
Feltámolyogtam a pódiumra, kezembe adták a kést, magam mellé tettem /ezt az elnök rosszalóan nézte/ majd félig lehunyt szemmel, szinte transzban, magam elé képzeltem a biológia szakköri órát.
Megtéptem a “tyúk” nyakán a tollakat és “nyeszetelni” kezdtem, majd az “első vércsepp” láttán, undorodva eldobtam a kést…kezemben rángatózott az odaképzelt szerencsétlen állat és a szememből patakokban folytak az iszony könnyei.
Érzésem szerint percek teltek igy el…..halálos csendben.
Majd hallottam az elnök hangját…”Nincs mit tenni….tehetséges!”
“Szeptemberben várjuk, az én osztályom tagja lesz.” Életem legszebb emléke volt ez a nap és az is marad mindörökre.

Állatszeretet.

Hozzászólások (0)

 


Erdő szélén lakom, csodálatos helyen, növények és állatok között.
Lakik az utcánk elején egy különös férfi, senki nem tudott róla semmit, se feleség, se gyerekzsibongás, csend volt a portája körül és valamiféle szomorúság.
A férfi minden délelőtt, inkább reggel,télen-nyáron futni indult az erdő felé és onnan később vissza.
Nem egyedül futott…négyen mentek minden nap.
Elől ő, utána pár méterre egy bobtail. A kutyának hosszú fehér szőre volt és mintha egy csomót levágtak volna belőle, ugyanolyan fehéres szakáll-csomó lengett a férfi állán.Nevetni lehetett volna, de nem volt nevetséges egy cseppet sem.
A bobtail után egy fekete puli loholt, de az is pontosan olyan távolságban, mintha centire lett volna kimérve. És a puli mögött egy hosszú szőrű perzsa macska következett.
Igy ment minden reggel a kis csapat és 1-2 óra múlva vissza. A férfi nyakában lógott egy egész kicsi, lapos tarisznya. Soha nem tudtam el se képzelni, mit vihet benne. A férfi komor volt, amolyan emberkerülő fajta, vagy nevezhetnénk mogorvának is.
Teltek, múltak az évek. Egyszer arra lettem figyelmes, hogy a bobtail kopasz lett.Levághatták a szőrét valami betegség miatt, alatta a bőr vörös volt. Nem loholt már olyan vidáman, de tartotta az előírt tempót és távolságot.
Pár hét múlva eltünt a bobtail és a kis puli lett kopasz, majd legvégül sorban mind eltüntek, a macska is.
A férfi már egyedül futott a kis csapat nélkül…még mogorvábban, még szomorúbban.Csak a szakálla lengett utána, emlékeztetve a kutyájára.
Nem nézett se jobbra, se balra, igy nem is igen láthatta soha az én hancúrozásomat a két németjuhász kutyámmal, meg a menhelyről kimenekitett kis mitugrász korcs ebemmel.
Az emeleten alszom és egy reggel szokás szerint kinézelődtem az ablakon.
A kerítésünknél állt a szakállas és a nyakában levő kis tarisznyából osztott ki egy-egy műcsontocskát az ott sorjázó kutyáimnak. Először a két “vad” németjuhász vette el a kezéből óvatosan a kis csontokat, majd a pici korcsot láttam boldogan elterülni és tűrni az “idegen” simogatását.
A férfi arcán a kedvességnek és gyöngédségnek valamiféle különleges, megindító keveréke látszott.
Majd, mintha észrevette volna, hogy figyelik, felállt és , nyakában a tarisznyával futott tovább az erdő irányába.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!