Felemás

Noha vak voltam, már látok…

 Mindnyájan meghalunk egyszer…ki így, ki úgy. Sokféleképpen lehet meghalni,   elfekvőben, kínok között, ilyen vagy olyan kórházi osztályon, az utcán balesetben, vagy szeretteink körében. Egyetlen hely van a világon, ahol nem szabad meghalni…és az a szülészeti osztály. Ott tilos!!!


       Ha mégis meghal egy gyermek, ne adj’ Isten anya a szülészeti osztályon, akkor abban a szempillantásban az orvos bűnössé válik. Hirtelen csend ereszkedik a szülőszobára vagy a műtőre, ott fekszik a halott anya, ott állnak az orvosok, a szülésznők összeszorult szívvel, rémülten,szinte hitetlenkedve és ott áll a férj, vagy a hozzátartozó, s óhatatlanul az az első gondolata, hogy valakit meg kell öljön, vagy meg kell hurcoljon, mert nem normális dolog az, hogy bejön szülni egy “egészséges ” nő és már csak egy élettelen test van ott a műtőasztalon.

      Bizony, nem normális dolog…..és mégis előfordulhat. Hál’ Istennek ritkán…egyre ritkábban, de előfordulhat. Lehet beteg az anya szive, lehet kivédhetetlen vérzés, kialakulhat terhességi mérgezés, számtalan egyéb dolog…és igen, jöhet egy elkésett döntés is.

      Hála a jó sorsomnak, nekem ilyen fatális esetem nem volt, de láttam életemben egyszer egy szülőanyát meghalni. Kollégám és felettesem szülőnője volt és én voltam, mint ügyeletes, az egyik “segédszemélyzet”. Soha nem felejtem el Bátorinét, amint minden pórusából dőlt a vér és a körülötte rohangáló orvosok gyűrűjében szinte elszállt belőle a lélek. A megmentett kicsi fiúcska pedig élete első hangjait adta ki magából hangos nemtetszéssel.

     Később az apát is beengedték a műtőbe, hogy kézbe vegye a fiát, de nem bírta, kidülledt szemmel nézte a feleségét, sírni sem bírt, a kezei ökölbe szorultak. /Valószinüleg, a helyében, az enyémek is ökölbe szorultak volna/.

És a szerencsétlen orvos, akit a rossz sorsa vezérelt, mikor ráosztotta a megbélyegzett sorsú nő szülését, elgyengülten kapaszkodott a hozzá legközelebb levő infúziós állványba és —most is előttem van —- csuromvéres kézzel tapogatta zöld köpenye bal oldalán a szive tájékát, majdnem öntudatlanul.

     Ez az ember, aki már rengeteg gyermeket segített a világra, döntésképessége teljes birtokában volt, anyák százait mentette meg kritikus helyzetekben, most ott állt és nem érti… nem érti…nem fogja fel azt sem, hogy ez a pillanat már nem visszafordítható.  Ez megtörtént.

     Ez az egyetlen olyan szörnyű esemény volt az életemben, mikor el akartam hagyni a szakmát még igy is, hogy “csak” mellék-résztvevője voltam a dolgoknak.

     Az igazságügyi orvosszakértői boncolás állapította meg a bajt, amit nem lehetett elkerülni, amely hozta magával a végzetet.

A szülésvezető orvos már nem tudhatta meg soha a boncolás eredményét. Hazament Dunakeszire , a családjához és tíz nap múlva meghalt…hátsófali infarktusban.

     Hónapokkal később a felesége lapozgatta azt a Márai-kötetet, amit az ágya mellett találtak, amit valószinüleg utoljára olvasott, s kiesett belőle egy széljegyzet.

Ez volt ráírva:

                     “Noha vak voltam….most látok.”

Hogy mikor és miért írta rá, nem derült ki.

     Mi pedig húztuk tovább az igát. Folytattuk ezt a csodálatos, örömökkel és dicsőséges jó érzésekkel szegélyezett szakmát, mely gyötrelmes és kételyekkel teli is egyben.

Női szolidaritás

 


Mióta már csak részfoglalkozásban dolgozgatok, rákaptam a számítógép-adta lehetőségek óriási tárházára.
Régi ismerőseim, osztálytársaim bukkantak fel, többek közt múlt évben Péter, aki általános iskolában “lovagom” volt, majd még a gimnáziumi években is “udvarló”-ként szerepelt a repertoáromban. Az egyetem első évében tünt el,mert én azon pillanatban szerelmes lettem…másba.
Nos, Péterrel tavaly pár soros e-mailt váltottunk eleinte, majd hosszabban egész életünkről beszámoltunk egymásnak, mignem a témából tökéletesen kifogyván, felmerült, hogy küldjünk egymásnak egy-egy fényképet. Megállapodtunk kölcsönösen, hogy, ha valamelyikünk nem ismer rá a másikra, olyannyira lehangoló és illúzióromboló a változás, akkor levelezés szótlanul befejezve, hisz nem bántjuk meg egymást.
Ő küldött először képet.
Nem tudom el se mondani, micsoda katarzis zajlott le bennem a fotó láttán. Ezer ránc egy ismeretlen férfiarcon, kopaszság,sörhas, stb. stb.

Azonnal nekiültem válaszolni. “Kedvesem! Szinte semmit nem változtál…a szivem is erősebben vert…”-Ezek voltak a kezdő mondatok és már alig vártam, hogy elküldjem magamról a friss fotót, amit a lányom tegnap készitett igen előnyös beállításban, szemem kihúzva, állam alátámasztva,kedvesen, mosolygósan. Családom véleménye szerint a középkorú, frissen operált Lollobrigidára erősen emlékeztettem,de az, hogy egy nagyanyó van a képen, végképp kizárt.

Nos, hát elküldtem a képet.
Két hétig minden reggel azzal indult, hogy kerestem az áradozó, csodálkozó választ.
Egy-két hónap után biztosra vettem, hogy súlyos beteg, esetleg elhalálozott./Vajjon illik ilyenkor kondoleálni az ismeretlen feleségnek?/
Egy év telt el.
A napokban kiváncsiságból nézegettem egy társkereső oldalt, aholis ráismertem Péteremre, aki 20-30-as korosztályból keresett és érzett magához méltónak beszélgető partnert.
Ma már nem nézem meg reggelente, hogy válaszolt-e az e-mail-emre, vagy pedig betartotta a diszkréció jegyében tett megállapodásunkat.

Lolita

 Volt nekem egy kedves ismerősöm, Ferenc.Szép szál férfi volt, nagy családdal, feleség, négy felnőtt gyermek és három unoka.


Kiegyensúlyozott életet éldegéltek, nem túl gazdagon, de volt lakás, autó, kis nyaraló és a gyermekeket is tisztességgel útjukra bocsájtották. Ebbe a szenvedélymentes, langyos, egymáshoz tartozáson alapuló mindennapokba lépett be egy 18-20 év körüli leányka.


Szerelemféle és viszony alakult ki az 55 éves férfi és a lányainál fiatalabb korú serdülő között.Szerelem inkább a férfi részéről, mely később átalakult örjöngő szenvedéllyé. Több volt ez, mint kapuzárási pánik, lázas eszméletvesztés, szinte belezavarodott, ha a lányra valaki ránézett. Becézgette , babusgatta, kicsi babámnak, pillangómnak, honey-nak nevezte és még a lábanyomát is csókolgatta. Rabja lett az ő kis Lolitájának testestől- lelkestől.


Ha kivülálló szemmel néztük a kis pillangót, inkább káposztalepkéhez volt hasonlatos…előreálló fogak, ritkás, seszínű haj, gyerekes alkat…de volt mindenek felett gyermeki fiatalsága.


Az eget-földet rengető kapcsolat kb. hat-hét hónapig tartott. Ennyi idő kellett a káposztalepkének, hogy hangyaszorgalommal kifossza mindenéből az eszétvesztett férfit, aki akkor már otthonát, családját elhagyta, s bár a lakás és az autó a családnál maradt, de összes készpénzét elhozta. A kislány morzsánként árulta a fiatalságát és mindennek ára volt. Egy élet gyüjtögetésének az eredményét szórta szét Ferenc.


Utolsó dobásként “előnászútra” vitette el magát Lolitácska a spanyol tengerpartra, mert akkor már kezeit is odaigérte szerelmének, aki a válópert intézte és végleg elhagyta az övéit…majd az állását is elvesztette.


Mikor hazajöttek a nászútról és az utolsó darab spanyol fürdőlepedőt is eltette a hozományába, a leányka írt egy, korához képest, diplomatikusan fogalmazott levelet, melyben értesítette Ferencet, hogy mégsem egymáshoz valók és többet ne találkozzanak. Ezek után ugy eltünt, mint tű a szénakazalban.


Ferenc összeomlott. Három napig éjjel-nappal férfikönnyekkel zokogott és fetrengett fájdalmában. Visszaút nem volt a régiekhez, de nem is akart ő visszamenni, őrjöngve kereste a kis seszínű pillangót.Ekkor elment egy sarki gyógyszertárba, összevásárolt egy rakás altatót és az utolsó szálig beszedte.Az Úristennek viszont még tervei lehettek vele, mert életben maradt.


Teltek az évek. Alkalmi munkákból éldegélt a vakvilágba, barátságok, viszonyok jöttek- mentek az életében, de a keserű vonás az arcáról nem törlődött le az idő múlásával sem.


Amikor nyugdíjas lett és a kevés pénzből még megélni is alig tudott, a még mindig jókiállású férfi jelentkezett egy házassági hirdetésre.


Ekkor ismerkedett meg egy szintén nyugdíjas özveggyel. Piroska, bár korosabb, de helyes, kedves asszonyka volt, jól főzött, takaros portán élt, amely ragyogott a tisztaságtól. Minden szempontból összeillettek, igy összeköltözés lett a dologból.


Három évig éldegéltek csöndesen, megnyugodva. Ferenc is tudott már mosolyogni, sokat tett-vett a kertben, eljártak ide-oda, gyógyfürdőkbe, hegyek közé.


A házasélet is rendben volt, bár Piroska egyszer megjegyezte, hogy a párja néha mereven néz a semmibe,ki tudja, hova…még az intimebb pillanatokban is.


A történet hátralevő részét Piroskától hallottam nemrégen.


Jöttek haza valahonnan az autóval, már az otthonuk közelében jártak, beszélgettek vidáman. Egyszercsak Ferenc, mintha az ördögöt magát pillantotta volna meg az útszélen, beletaposott a fékbe és villámsújtottan bámult az ott sétálgató, 30-40 év körülinek kinéző szakadt nőszemélyre. A nő fázósan toporgott a ködben, hiányos ruházatát mellén összefogta, reményvesztetten nézelődött.


“Mi a csuda van veled?”– kérdezte tréfásan Piroska. “Miért nem megyünk?”


Párja ekkor megindult, egy szó nélkül, komoran hazahajtott, kinyitotta a kertajtót, mint egy alvajáró bement, kivett a szekrényből egyetlen szál meleg mellényt és kiszédelgett a bámuló, semmit nem értő asszony mellett, beült a kocsiba és elhajtott.


Piroska azóta sem látta. Ennek már több, mint két éve.


Piroska, aki őszintén szerette a férfit, szomorúan rakosgatja párja ruháit egyik szekrényből a másikba…molyirtót is tesz be közé néha-néha.


Már nem sír annyit, mint eleinte, de mindig összerezzen, mikor valaki megnyitja a kerti kiskaput.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!