Mindnyájan meghalunk egyszer…ki így, ki úgy. Sokféleképpen lehet meghalni, elfekvőben, kínok között, ilyen vagy olyan kórházi osztályon, az utcán balesetben, vagy szeretteink körében. Egyetlen hely van a világon, ahol nem szabad meghalni…és az a szülészeti osztály. Ott tilos!!!
Ha mégis meghal egy gyermek, ne adj’ Isten anya a szülészeti osztályon, akkor abban a szempillantásban az orvos bűnössé válik. Hirtelen csend ereszkedik a szülőszobára vagy a műtőre, ott fekszik a halott anya, ott állnak az orvosok, a szülésznők összeszorult szívvel, rémülten,szinte hitetlenkedve és ott áll a férj, vagy a hozzátartozó, s óhatatlanul az az első gondolata, hogy valakit meg kell öljön, vagy meg kell hurcoljon, mert nem normális dolog az, hogy bejön szülni egy “egészséges ” nő és már csak egy élettelen test van ott a műtőasztalon.
Bizony, nem normális dolog…..és mégis előfordulhat. Hál’ Istennek ritkán…egyre ritkábban, de előfordulhat. Lehet beteg az anya szive, lehet kivédhetetlen vérzés, kialakulhat terhességi mérgezés, számtalan egyéb dolog…és igen, jöhet egy elkésett döntés is.
Hála a jó sorsomnak, nekem ilyen fatális esetem nem volt, de láttam életemben egyszer egy szülőanyát meghalni. Kollégám és felettesem szülőnője volt és én voltam, mint ügyeletes, az egyik “segédszemélyzet”. Soha nem felejtem el Bátorinét, amint minden pórusából dőlt a vér és a körülötte rohangáló orvosok gyűrűjében szinte elszállt belőle a lélek. A megmentett kicsi fiúcska pedig élete első hangjait adta ki magából hangos nemtetszéssel.
Később az apát is beengedték a műtőbe, hogy kézbe vegye a fiát, de nem bírta, kidülledt szemmel nézte a feleségét, sírni sem bírt, a kezei ökölbe szorultak. /Valószinüleg, a helyében, az enyémek is ökölbe szorultak volna/.
És a szerencsétlen orvos, akit a rossz sorsa vezérelt, mikor ráosztotta a megbélyegzett sorsú nő szülését, elgyengülten kapaszkodott a hozzá legközelebb levő infúziós állványba és —most is előttem van —- csuromvéres kézzel tapogatta zöld köpenye bal oldalán a szive tájékát, majdnem öntudatlanul.
Ez az ember, aki már rengeteg gyermeket segített a világra, döntésképessége teljes birtokában volt, anyák százait mentette meg kritikus helyzetekben, most ott állt és nem érti… nem érti…nem fogja fel azt sem, hogy ez a pillanat már nem visszafordítható. Ez megtörtént.
Ez az egyetlen olyan szörnyű esemény volt az életemben, mikor el akartam hagyni a szakmát még igy is, hogy “csak” mellék-résztvevője voltam a dolgoknak.
Az igazságügyi orvosszakértői boncolás állapította meg a bajt, amit nem lehetett elkerülni, amely hozta magával a végzetet.
A szülésvezető orvos már nem tudhatta meg soha a boncolás eredményét. Hazament Dunakeszire , a családjához és tíz nap múlva meghalt…hátsófali infarktusban.
Hónapokkal később a felesége lapozgatta azt a Márai-kötetet, amit az ágya mellett találtak, amit valószinüleg utoljára olvasott, s kiesett belőle egy széljegyzet.
Ez volt ráírva:
“Noha vak voltam….most látok.”
Hogy mikor és miért írta rá, nem derült ki.
Mi pedig húztuk tovább az igát. Folytattuk ezt a csodálatos, örömökkel és dicsőséges jó érzésekkel szegélyezett szakmát, mely gyötrelmes és kételyekkel teli is egyben.
