Ausztriai munkavállalásom során ismertem meg Z. – t, akit barátommá fogadtam. Tulajdonképpen egy csendes őrült volt. Mindent és mindenkit szeretett, mindenkinek hálás volt egyetlen elismerő, ám képmutató szóért. Soha nem került összeütközésbe még olyanokkal sem, akik barátságos mosollyal öntögettek ciánkálit a tejeskávéjába.
Az emberek alapvető tulajdonsága, hogy az érzelmileg védekezésképtelen, úgynevezett „ gyenge ” sorstársaikat még inkább tépik, szaggatják. Ő ilyenkor védtelen gyermekké gömbölyödött össze, mint egy riadt szemű sündisznó, csak éppen tüskék nélkül.
Konfliktus kerülése odáig fokozódott, hogy a kollégái kardinális hibáit képes volt magára vállalni, ha azért kapott egy cseppnyi köszönetfélét. Saját hibáit azonban túlzottan elismerte önirónikusan ostorozva önmagát. Sokan emiatt ostobának titulálták, én tudtam, hogy mindez egy furcsa védekezés az ellene áskálódókkal szemben, egyféle önszuggeszció. Saját maga által rakott máglyán égette védekezésképtelen lelkét.
Ám az egy életen át visszafojtott indulatok megbosszulták magukat. Jött egy infarktus, egy stent-beültetés, majd egy 180 fokos „pálfordulás”. Z. barátom egy gyűlöletet fröcskölő ember lett. Másról sem tudott beszélni, ha találkoztunk, mint hogy ez ezt csinálta rosszul, az piszok állat. Jött az osztályra egy fiatal rezidens, őt különösen és kitartóan üldözte, porig alázta, pontosan, mint hajdan vele tették a többiek.
Ez a megváltozott Z. nem került közel a szívemhez. Bár sajnáltam, távolságtartó lettem vele szemben. Viszont egyre több barátja lett. Akikre mérgezett nyilait lövögette, köré gyűltek, és álszent széptevésbe kezdtek. Z. fürdött a megelégedettségben, és megváltozott élete azt a hitet erősítette benne, hogy helyes úton halad, lám elismerik, és ontják felé az annyira hiányolt szeretetet. Élvezte, hogy galambból vércsévé változott, legalábbis kívülről így tűnt.
Múltkorában találkoztunk, próbáltam beszélgetni, de sietett, valami olyasmit motyogott, hogy neki senki nem mondta soha, hogy a szeretet fájhat is. Egy pillanatra mintha a régi barát nézett volna rám, aztán kedélyesre váltott, én pedig elfoglaltságra hivatkozva búcsút intettem.
Z. 3 hónapja alásétált egy kamionnak. Hogy a sors vezérelte-e a kamion kerekei alá, vagy maga irányította arra imbolygó, bizonytalan lépteit, nem tudni.
A baleset eltakarítása után két nappal találtak egy összegyűrt félcipőt az árokparton. Ha rágondolok, mindig az a félcipő jut az eszembe, amelyben utoljára süketen, vakon menetelt a halál felé.
Talán többet kellett volna törődnöm vele…talán találkozom még vele jobbkor, jobb időkben…de nem felejtem el.
