Felemás

Lefelé a lejtőn.

   Pesten, a Petőfi Sándor utca sarkán van egy antikvárium /vagy volt?/, szemben a parkolóházzal.


Valahányszor arra jártam,mindig adtam pár forintot az antikvárium sarkán üldögélő öreg koldusnak, aki maga alá húzott lábakkal ült az üzlet külső peremén.Illetve csak az egyik lábát húzta maga alá, mert a másik csak nadrágszár volt, biztosítótűkkel feltűzdelve.

    A koldus feltünően tiszta, mitöbb, ápolt férfi benyomását keltette. Időnként kiterített egy fehér zsebkendőt maga mellé , kirakta a műszereit és szertartásosan inzulint adott be magának.

Egyszer valaki a rendőrséget is kihívta hozzá, mert drognak gondolta a beadott injekciót. Jók az emberek, hiába….

A koldus mellett ott ült egy kutya, komoly volt ő is és szerény, fele feje fekete, fele fehér, úgy nézelődött , mint aki meg van elégedve a sorsával.

Leste gazdája minden mozdulatát.

     A kutyás koldusok még meghatóbbak a többieknél is, karácsonytájt meg pláne, adakozóbbak az emberek.Én is tavaly karácsonykor jártam éppen arra és papírpénzt helyeztem a kitett kis dobozkába. A koldus ekkor rám nézett, soha nem fordult még eddig elő, pedig jópárszor “találkoztunk” már, hogy egymásra néztünk volna.

    Ekkor földbegyökeredzett a lábam. A mélybarna szemek emlékeztettek valakire, egy régi jóbarátra, s a mellette levő, keresztet formázó ,ezüstnyelű botja is egyből ismerős lett, mert én ezt a jellegzetes botot már láttam valaha egy elegáns lakásban, a falra felakasztva, még gyermekkoromban.

    “Ákos!” Dadogtam…”Te vagy az?”…vagy..mégsem…

“Én vagyok” mondta teljes természetességgel, “igen, én vagyok. Én már évek óta megismertelek, csak nem szóltam…ez a kutya pedig az egyetlen hozzátartozóm, Dominó…” , mutatott a kutyájára.

“Óh, gyere velem -makogtam- beülünk valahova és beszélgetünk” Közben rájöttem, hogy ezt a mozdulatsort nem tudná egyszerűen megtenni. Ez a ráeszmélés egyre gátlásosabbá tett. De ő lazán intett, hogy most nem hagyja el a ” posztját “,de találkozhatunk bármikor, ha úgy akarom.

    Meghívtam hozzánk ebédre és odaadtam a címemet.Halvány mosollyal eltette és megigérte, hogy eljön.

Szédülten támolyogtam haza és megrohantak az emlékek…a gyermekkorom.  Mikor látogatóba mentem a B-i  csodálatos, körpanorámás, rózsakertes villalakásba, a gyerekzsúrok, a mandulakivételem 12 évesen.

Édesapja, Pali bácsi híres fül-orr-gégész volt, “vér nélkül” kapkodta ki a gyerekek manduláit, otthon, a rendelőjében. Korán meghalt, erős cukros volt. Édesanyja, jónevű gyermekgyógyász, sajnos 50 évesen vitte el a mellrák.  És a testvérek…Pista, a fiatalabb fiú,  Német országban sebészkedett, fiatalon halt meg autóbalesetben /ezt már azóta Ákostól tudtam meg/, és Eszter, a legkisebb, ő meg nőgyógyász lett és szülés közben halt meg, Hellp-syndrómában.Kihalt az egész orvos-dinasztia és Ákos egyedül maradt, párra nem lelt, az orvosit abbahagyta és alkoholmámorba menekült. Erre egyébként volt némi örökölt hajlama is, mert Pali bácsi sem vetette meg az italt- emlékeim szerint.
    Miután a kis vagyont az utolsó szálig elitta, egyre lejjebb, egyre lejjebb csúszott és szükségszálló lett a vége, majd koldulás a sarkon.

A súlyos cukorbetegség szövődményeként a fél lábát amputálták,ekkor abbahagyta az ivást és talált kutyájával, egyetlen hűséges barátjával, Dominóval, kiült a járdaszélre koldulni, majd estefelé az utolsó családi vagyontárgyra, az ezüstbotra támaszkodva besántikált a menhelyre.

    Ettől kezdve Ákos minden hétfőn nálunk ebédelt, beszélgettünk,…néha sírt, főleg, ha híres orvos, csodálatosan hegedülő édesapja, vagy családja többi tagja szóbakerült. Ennél többet nem tudtam tenni érte.

Egyszer csak nem jött többet.

    Az összes menhelyet felhívtam, nem tudtak róla. Elmentem az antikváriumba, ahol azelőtt koldult,annyit mondtak, hogy egy fekete-fehér kutya

pár napig bóklászott arra sántikálva, úgy 2-3 hónapja, de az is eltünt, biztosan elvitték a sintérek…

    Igy ért véget egy igéretesnek tünő, boldog fiatalsággal kezdődő élet…

 

Segíts másokon…

 Jó néhány éve lehetőségem nyílt Bécsben részt venni egy három napos nőgyógyász konferencián, s ez alkalomból néhány kollégával elhatároztuk,hogy megnézzük ,illetve meghallgatjuk a bécsi operában a világhírű olasz tenort, aki éppen ott adott koncertet.


Nagy reményekkel vártam a nem mindennnapi jeles eseményt, de orvoskollegáim úgyszintén.


         Beültünk a nézőtérre, csodáltuk az először látott bécsi operát. Volt felvezető előénekléses műsorszám is. Majd hatalmas tapsvihar közepette megjelent a jól ismert művész…halott-halvány volt, vagy inkább mészfehér színű…az arca is, a keze is.

         Tudtuk, hogy rémes betegségből épült fel nem régen, de ez a megjelenés arra vallott, hogy még távol áll a teljes gyógyulástól.

Felcsendült az ismert hang, de érezhető volt az emberfeletti küzdelem és ezért néha egy picit kétségtelenül eröltetettnek is tünt. A harmadik áriánál pedig egy pillanatra megcsuklott a hangja. Hiába próbálta a zenekar tompítani a hibát, a hang megbicsaklása egyértelmű volt.

         A feszültség a tetőfokára hágott a nézőtéren,mindenki attól tartott, hogy a művész összeesik és ekkor csodálatos dolog történt.

A szinpadra két férfi kiséretében belépett Monserrat Caballé, aki a szünet után következett volna. Teljes természetességgel odasétáltak vele a kísérők az olasz énekeshez, termetes karjával átfogta a férfi vállát és elkezdett  vele együtt énekelni, úgy ám, hogy szinte fenntartotta. És, ami a legmeghatóbb volt,hogy nem teljes hangerővel énekelt, hanem hagyta a “másik” hangját érvényesülni. Ő, a világhírű művésznő, nem érezte magára nézve megalázónak, hogy mintegy csak “aláénekeljen” óriási tehetségű ,beteg kollégájának.

         A bécsiek lelkesedése határtalan volt. A közönség is halkan dúdolta az áriát, mert kivétel nélkül mindenki segíteni akart.

Percekig tartó állva tapsolás követte a produkciót.Ilyen élményben nem volt még részünk soha.Mint egy nemzetközi család, mindenki mindenkivel beszédbe elegyedett a szünetben.Mi ,magyarok is értékeltük az eseményeket és felmerült, hogy vajjon miért nem tudunk otthon is ilyen mértékben ráhangolódni embertársaink bajaira.

Ha, például egy munkatársunk, akivel sok-sok szép és küzdelmes napot megéltünk, “megroggyan”, vagy azért, mert nyomot hagy rajta a betegség, vagy csak egyszerűen azért, mert öregszik, fárad, ahogy olvastam valahol, igen szépen megfogalmazva…”szemében már kihunytak a május táncoló fényei”…..akkor miért válik valahogy levegővé számunkra, miért nem állunk mellé és éreztetjük vele, hogy igenis kell még nekünk, szükség van rá, hiszen régi értékei még nem halványultak el bennünk…

        Nem találom a választ azóta sem.

Elment a királyfi…

 Mikor a gimnáziumba bekerültünk, mi, 15 éves lánykák, szétnéztünk óvatosan a felsősök és persze a tanárikar tagjai között is.Megállapítást nyert, hogy a tanárok zöme nő, a férfi “felhozatal” pedig öreg és rozzant.

 

     Ellenben az első torna órán ért bennünket az óriási meglepetés, mikor megjelent egy magas szőke herceg, átható szürkés-kék szemekkel, a  maga kb 25-26 évével.

 

A herceget Bélának hívták, de mi már a következő torna órára elneveztük Edwardnak, ugyanis ez a név méltóbbnak látszott a külleméhez.

 

Béla, azaz Edward éretlen csitrikként kezelt bennünket, annál is inkább, mert szíve Katinkáért dobogott, aki mellesleg a német tanárnő volt.

 

     Mi, lányok, ennek ellenére nem győztünk szépítkezni torna óra előtt. A rendkívül előnytelen,kötelező piros bugyogókat is egyikünk-másikunk anyukája átszabta short-szerű nadrágocskává, amiért az igazgató elvtárstól szigorú figyelmeztetésben részesültek a renitensek.

 

     Én akkor aránylag kis növésű voltam…eme hiányosságomat azzal igyekeztem ellensúlyozni, hogy határtalan kitartással betornáztam magam a versenyekre is járó tornacsapatba. Nehezen viseltem el, hogy nem én vagyok a legjobb tornász, de bizony el kellett ismerni, hogy voltak lényegesen ügyesebbek is.Ettől függetlenül-némi kisebbségi érzésekkel küzködve- de szorgalmasan jártam edzésekre és versenyekre is.

 

Edward méltányolta az igyekezetet, de érdeklődése ennél nem is terjedt tovább.

 

     Történt pedig egyszer, egy megyei versenyen, hogy túlbuzgóságomban a felemás korlátról lezuhantam egyenesen a hátamra…de olyan szerencsésen, hogy – ugyan pár pillanatra nem kaptam levegőt és felállni sem tudtam – de más bajom nem történt.

 

Tanárom kifejezetten megrémült, mert az futhatott át az agyán, hogy hogy fog ezzel a gyermekkel elszámolni a szülőknek, ha valami nagyobb baj történt.

 

Odarohant, felkapott és saját fenséges karjaiban futott velem pár lépést, majd miután a sportorvos konstatálta. hogy nincs semmi gond, végtelen megkönnyebülésében adott egy leheletnyi puszit az arcomra.

 

    Üdvözült mosollyal figyeltem körbe-körbe, hogy ki láthatta ezt a dicsőséges percet..Ebben a pillanatban a lányok zöme arra gondolt,hogy vajh miért is nem ők estek le a felemás korlátról.Az irigység számtalan színárnyalata öntötte el az arcokat és én, mint akinek szárnyai nőttek,ugy libbentem tova , a dicsőségben újra és újra megmártózva.

 

   Kedves emlékeim között tároltam ezt az eseményt és ,mikor ezen a nyáron, ki tudja hanyadik, érettségi találkozónkra mentem, mosolyogva idéztem fel magamban a történteket.

 

De bizony az is eszembe jutott, hogy vajjon hányszor hány perces néma felállással kell adózzunk az eltávozott diáktársak és főleg tanárok emlékezetére.

 

   Hál Istennek sok tanárunk él még, de annál nagyobb volt a megdöbbenés, hogy Edward, a mi szőke hercegünk neve felolvasásánál bizony fel kellett állni és némán reá emlékezni.

 

Mint megtudtuk, feleségül vette az ő szép Katinkáját, de pár év múlva keserves harcot vívott a rákkal, melyben ő lett a vesztes.

 

   Szinte mindnyájan megsirattuk Béla tanár urat, aki annyi kislány-szivet dobogtatott meg….. bizony, nem is olyan régen.

Hány perc még az élet…

 


A világ legszebb tájait mindig csak úgy láthattam, ha kijutottam orvos-konferenciákra.Nem régen Saint-Tropez-ban jártam.
Egyik ámulatból a másikba estem, a Cote’d Azure partjai valóban azúrkékek s én, mint tenger-imádó, minden nap már hajnalban ott ültem a tengerparton, félig a vízben és keresgéltem a kövek között, álmodoztam arról, hogy, ha ide pottyantott volna a sors, az egész életem ilyen éteri boldogságban telhetett volna el.
Mégis volt valami, ami elvonta a figyelmemet,illetve társaimét is…egy olyan valami, ami erősen figyelmeztetett minden arrajárót az élet végességére.
A partra nem tudtunk olyan korán kimenni, hogy ne lett volna már ott egy pár, némiképp elszeparálva másoktól.Egy 55-60 év körüli magas szép férfi és egy valaki, aki a párja lehetett valamikor, de mára már csak egy kopasz szerencsétlen csontváz lett.
Minden egyes csontját külön-külön lehetett látni, a bőr rászáradva,a fején egy szál haj, szempilla, szemöldök sem,csak két világító kék fájdalmas szemgolyó.
A szinte képtelenül lefogyott nő karjaiba mobil infúzió volt bekötve és egy számára kiképezett , körbepárnázott nyugágyban feküdt. Egy luxus-szálloda luxus-tengerpartján voltunk, de a körülöttük kialakított környezet arra vallott, hogy igen gazdagok.
Délben a pincér letakart tálakban hozta az ebédet a betegnek. A nő félkönyékre támaszkodva megivott egy pohár vörösbort, majd néhány falatot-úgy tünt- jóizűen elfogyasztott…a férje vágta fel és adagolta a szájába.
Mikor a tálakat elvitték,a férfi óvatosan elzárta az infúziót, karjaiba vette könnyedén a csupacsont, nőnek már alig nevezhető lényt, s belépett vele a tengerbe, majd pár percig ringatta a vízben hihetetlen szomorúsággal és gyengédséggel.Később visszafektette a nyugágyba.A nő az arcát a nap felé fordította és szinte szívta magába a napfényt, mintha onnan várná a gyógyulást.
A karján nem lehetett nem észrevenni egy csodálatos ékszert.Óriási brilliánsok és valamilyen kék kövek szikráztak a napfényben a karkötőjén.A kék kövek a szemére emlékeztettek.
Óh, emberi híúság…pár lépésre már a halál, és egy nő nő marad az utolsó pillanatig.
A minden nap megismétlődő jelenet kissé rányomta bélyegét társaságunk hangulatára, valami nem megfogalmazható szorongásfélét eredményezett.
Utolsó este “gála-vacsorára” voltunk hivatalosak a szálloda legszebb éttermébe. Különleges, sosem látott ételekkel megrakott asztal körül ültünk. Éppen egy homárt tanulmányoztam, mikor egyszercsak éreztem, hogy a figyelem egy irányba fordul.
Odapillantva láttam, hogy egy csodálatos “jelenség” vonul be az étterembe, lágyan egy magas férfi karjaira támaszkodva. A nő is magas volt, eszményien szép, földig érő kék ruhája lebegett körülötte, az arca finoman, de szakszerűen sminkelve, kezén, karján testszínű kesztyű, a haja szőke, majdnem derékig érő,hosszú szempillája alól világító kék szemével enyhe kacérsággal éppen csak körbepillantott.
A figyelem ettől kezdve nem az ételekre fókuszálódott.Szinte az egész étterem előkelő közönségének a pillantását vonzotta a földöntúli angyali szépség.
Ahogy a kést jobb kezével erőtlenül tartotta, kesztyűvel fedett karján megvillantak a tengerparton már látott kékes brilliánsok.

A történet ennyi……másnap korán reggel hazarepültünk.

Kutyalélek

 


Az, aki a kutyáját kidobja, elűzi magától, útjára bocsájtja, vagy egyszerűen odaadja másnak, az nem jó ember…lélek-nélküli, csak önmagával törődő,szeretni nem tudó, önző lény.
Az elűzött eb nem érti, mi történik körülötte,hiszen ő mindent megtett a gazdiért, imádta, kezét nyalogatta minden kedves szóért. Hiszen minden reggel kipakolta összes kincsét a porta ajtaja elé…elfogott egereket, félig lerágott csontocskákat,itt-ott megtalált rongyokat.Mostanában még az itató lábasát sem fordította fel, mert ugy látta, hogy az istenitett gazda ennek nem örül,bár azt nem tudta megállni, hogy fel ne ugráljon a végre megérkezőre.
Legboldogabb pillanatai azok voltak, mikor beugorhatott az autó hátsó ülésére és együtt az ő egyetlen parancsolójával elszáguldottak valami jó kis füves térségre, ott aztán szaladgálhatott kedvére. Most is ez történt.Kicsit messzebb távolodhatott el, mert mikor vigyorgó pofácskával visszanézett, hogy mikor szólal meg a hívó jel….se autó se gazda. Nem érti, csak várja..egyre csendesebben várja. Már szomjas is.Éhes is. És, hogy a szivében milyen ijesztő sejtés van, azt csak ő tudja.
Hogy mi lesz a sorsa, nem tudni…lehet ,hogy elpusztul, lehet, hogy elvadul, szerencsés esetben egy jó ember megtalálja és otthont ad neki. De azt az első gazdát, aki az igazi, aki csak az ővé….azt ő soha nem felejti.

Temetésen

 


Ha meghal egy orvos az osztályon,kiteszik a fekete zászlót a kapura és a temetőben van egy közös búcsúztató családtagok, orvosok, nővérek jelenlétében.
Vannak olyan orvosok, akiket a kórház, úgymond, “saját halott”-jának tekint, de ehhez valamit az embernek, még életében, “le kell tenni az asztalra”.
Ilyen halott volt Zoli bácsi,az idős sebész, aki párttitkár volt életében két évig s így kijárt neki ez a végtisztesség.
A gond csak az volt,hogy a hozzátartozók papi temetéshez ragaszkodtak. Igy az a kompromisszum kötődött, hogy először a pap mondja el a beszédet, némi éneklés jön utána, majd az újonnan kinevezett kórházigazgató mond búcsúztatót,aki mellesleg alig ismerte az öreg sebész főorvost.
Összegyűltünk hát, szomorú varjúsereg, mi, a kollégák egy csoportban, körülöttünk a nővérek, és elől, a koporsó körül az elgyötört családtagok.
A pap nem volt túl jó szónok…valamit említett holmi angyalokkal való koccintásról a felhők szélén…ami nagyon nagy kár volt, mert az elhunyt, még életében, igen szeretett koccintgatni, konfliktusok is adódtak ebből, de aztán a pártban elsímították. Egyszóval nem kellett volna a gyászolókat erre emlékeztetni.
Majd egy siralmas ének következett. A kántor eltévesztette az oktávot, a gyülekezet kínosan mozgolódott.

És akkor előpattant az új igazgató és végelláthatatlan cikornyás beszédben dicsérte az elhunytat.
Olyan hőstetteket adott elő, amelyekre mi, a közvetlen munkatársak, egyáltalán nem is emlékeztünk.
Egy kedves , emberszerető orvos volt, aki, tudásához mérten mindent megtett a betegekért, egy “szürke eminenciás”, akit mindnyájan szerettünk.
Amikor a tudományos munka terén elért kiváló eredményekre került a díszbeszédben a sor, már fészkelődött mindenki, mert tudtuk, hogy Zoli bácsi életében nem publikált soha, viszont rengeteget ügyelt.
A beszéd terjedelmessége miatt érzékelhetővé vált az unalom. Az öregek arra gondoltak, hogy rövidült a sor…vajjon most ki lesz a következő…a fiatalok arra, hogy megürült egy főorvosi álllás.
A közel egy órás beszéd végre végetért.
Megkönnyebbült sóhajtások…és akkor valahol megszólalt a zene.
Az elhunyt utolsó óhajának megfelelően eljátszották kedvenc dalát, Louis Armstrong: “Wonderful World” cimű számát.
A csodálatos rekedtes hang szárnyalt, betöltötte a helyiség minden zegét-zugát, és ekkor mindenki megkönnyebbülten zokogni kezdett.
És esküszöm, hogy láttam magam előtt Zoli bácsit, ahogy mosolyogva meglengeti a kalapját és azt mondja: “Igen Gyermekeim! A világ csodálatos, az élet szép! Élvezzétek, amig még lehet…!”

Maxim

 


Egész életemben mindig volt kutyám, sőt kutyáim..és német juhász mindig volt közöttük. Abban az időben Maximot kb. 6 éve vettük, egy alom legutolsó kiskutyája volt. Egy szakértő szem biztosan látta volna,hogy túl élénk, a fülén a tetoválás alig látszik, nem könnyen idomítható, esetleg ideg sérült is.De minket nem a szakértelem vezetett, hanem a szívünk.
Hazavittük és, miután nem sok sikerrel nevelgettük, kutya-trénerrel próbálkoztunk, mígnem Balta úr is azt mondta, hogy kezelhetetlennek tűnik, /közben egyet egyet legyintett/…hanem azért lehet szeretni.
Hát mi szerettük. Oly annyira, hogy az évek folyamán egész különleges kutya lett. Például, ha kiültem mellé a lépcsőre, mellém húzódott és a fejét a vállamra hajtotta, vagy, ha sétálni vittük és megálltunk, csak a gazdi lábfejére volt hajlandó ülni.
Volt egy egész érdekes tulajdonsága is.Esténként bent megnézhette a híradót, utána nem egyenesen távozott a szobából,hanem megfordult és rükvercben hátrált ki.Soha, de soha nem ment ki előre-menetben.
Maxim család-tag lett a szó legszorosabb értelmében.
Egyik este szakadt az őszi eső, ilyenkor nem nézhette a tv-t. Lefekvés előtt a férjem kiment elköszönni tőle és friss vizet adni.Kétségbe esve kiabált be, hogy Maxim eltűnt.
Lámpával rohangáltunk össze -vissza az esőben és észrevettük, hogy a drót-kerítés szakszerűen fel van vágva, ott vihették el. De kinek kell egy félresikerült német juhász, fel nem foghattam.
Hat hétig sirattuk, igaz könnyekkel, és szívfájdalommal, amikor nem bírtam tovább, és felkerestem egy neves tenyésztőt, és már hoztuk is a gyönyörű, értelmesnek látszó kis német juhászt, Alexet.
Újabb két-három hét telt el, s bár lélekben még mindig nem engedtem el Maximot, de az ész azt diktálta, le kell mondjunk róla végleg.
Egyik este egy rozzant Wartburg állt meg a ház előtt, kipattant belőle két roma származású fiatalember, (nem vagyok rasszista, de ez az eset így, ahogy van, megtörtént.) Azt mondták, hogy találtak egy kutyát az erdőben, olvasták az újságban a hirdetésünket, és …. hát visszahozták … a jelzett jutalom ellenében.
A Wartburg hátuljából kiemeltek egy kutyát (hogy német juhász volt-e, nem lehetett látni) és megpróbálták leállítani, de a kutya rogyadozott, láthatóan szédült is.
Az első percben láttuk, hogy ez nem Maxim, de azért nevén szólongattuk. A kutya nem reagált, nem is nézett ránk, valahová a távolba meredt. Büdös volt, piszkos, szőre a nyakánál kikopva, és sovány, irgalmatlanul. Nem is volt észnél. Vizet adtunk neki, amit azonnal kihányt.
Két óra hossza is eltelt, míg tanakodtunk, közben a jótét lelkek elégedetlenkedtek, én felajánlottam, hogy itt ugyan nem maradhat, mert ő nem a mi kutyánk, de vigyék haza, és én egy-két napon belül szerzek neki gazdát.
Egyszer csak a férjem, egy hirtelen ötlettől vezérelve, felkapta a szinte magatehetetlen, büdös, lompos jószágot, és vitte befelé a tévé elé. Én utánamentem, és megkövülten láttam, hogy a kutya reszkető inakkal megfordul, és – szomorú szemét ránk függesztve – lassan, nagyon lassan rükvercben farol ki a lakásból…
Maxim még sok boldog évet töltött el velünk tisztességben megöregedve.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!