Felemás

Valahányszor arra jártam,mindig adtam pár forintot az antikvárium sarkán üldögélő öreg koldusnak, aki maga alá húzott lábakkal ült az üzlet külső peremén.Illetve csak az egyik lábát húzta maga alá, mert a másik csak nadrágszár volt, biztosítótűkkel feltűzdelve.

    A koldus feltünően tiszta, mitöbb, ápolt férfi benyomását keltette. Időnként kiterített egy fehér zsebkendőt maga mellé , kirakta a műszereit és szertartásosan inzulint adott be magának.

Egyszer valaki a rendőrséget is kihívta hozzá, mert drognak gondolta a beadott injekciót. Jók az emberek, hiába….

A koldus mellett ott ült egy kutya, komoly volt ő is és szerény, fele feje fekete, fele fehér, úgy nézelődött , mint aki meg van elégedve a sorsával.

Leste gazdája minden mozdulatát.

     A kutyás koldusok még meghatóbbak a többieknél is, karácsonytájt meg pláne, adakozóbbak az emberek.Én is tavaly karácsonykor jártam éppen arra és papírpénzt helyeztem a kitett kis dobozkába. A koldus ekkor rám nézett, soha nem fordult még eddig elő, pedig jópárszor “találkoztunk” már, hogy egymásra néztünk volna.

    Ekkor földbegyökeredzett a lábam. A mélybarna szemek emlékeztettek valakire, egy régi jóbarátra, s a mellette levő, keresztet formázó ,ezüstnyelű botja is egyből ismerős lett, mert én ezt a jellegzetes botot már láttam valaha egy elegáns lakásban, a falra felakasztva, még gyermekkoromban.

    “Ákos!” Dadogtam…”Te vagy az?”…vagy..mégsem…

“Én vagyok” mondta teljes természetességgel, “igen, én vagyok. Én már évek óta megismertelek, csak nem szóltam…ez a kutya pedig az egyetlen hozzátartozóm, Dominó…” , mutatott a kutyájára.

“Óh, gyere velem -makogtam- beülünk valahova és beszélgetünk” Közben rájöttem, hogy ezt a mozdulatsort nem tudná egyszerűen megtenni. Ez a ráeszmélés egyre gátlásosabbá tett. De ő lazán intett, hogy most nem hagyja el a ” posztját “,de találkozhatunk bármikor, ha úgy akarom.

    Meghívtam hozzánk ebédre és odaadtam a címemet.Halvány mosollyal eltette és megigérte, hogy eljön.

Szédülten támolyogtam haza és megrohantak az emlékek…a gyermekkorom.  Mikor látogatóba mentem a B-i  csodálatos, körpanorámás, rózsakertes villalakásba, a gyerekzsúrok, a mandulakivételem 12 évesen.

Édesapja, Pali bácsi híres fül-orr-gégész volt, “vér nélkül” kapkodta ki a gyerekek manduláit, otthon, a rendelőjében. Korán meghalt, erős cukros volt. Édesanyja, jónevű gyermekgyógyász, sajnos 50 évesen vitte el a mellrák.  És a testvérek…Pista, a fiatalabb fiú,  Német országban sebészkedett, fiatalon halt meg autóbalesetben /ezt már azóta Ákostól tudtam meg/, és Eszter, a legkisebb, ő meg nőgyógyász lett és szülés közben halt meg, Hellp-syndrómában.Kihalt az egész orvos-dinasztia és Ákos egyedül maradt, párra nem lelt, az orvosit abbahagyta és alkoholmámorba menekült. Erre egyébként volt némi örökölt hajlama is, mert Pali bácsi sem vetette meg az italt- emlékeim szerint.

     Ellenben az első torna órán ért bennünket az óriási meglepetés, mikor megjelent egy magas szőke herceg, átható szürkés-kék szemekkel, a  maga kb 25-26 évével.

A herceget Bélának hívták, de mi már a következő torna órára elneveztük Edwardnak, ugyanis ez a név méltóbbnak látszott a külleméhez.

Béla, azaz Edward éretlen csitrikként kezelt bennünket, annál is inkább, mert szíve Katinkáért dobogott, aki mellesleg a német tanárnő volt.

     Mi, lányok, ennek ellenére nem győztünk szépítkezni torna óra előtt. A rendkívül előnytelen,kötelező piros bugyogókat is egyikünk-másikunk anyukája átszabta short-szerű nadrágocskává, amiért az igazgató elvtárstól szigorú figyelmeztetésben részesültek a renitensek.

     Én akkor aránylag kis növésű voltam…eme hiányosságomat azzal igyekeztem ellensúlyozni, hogy határtalan kitartással betornáztam magam a versenyekre is járó tornacsapatba. Nehezen viseltem el, hogy nem én vagyok a legjobb tornász, de bizony el kellett ismerni, hogy voltak lényegesen ügyesebbek is.Ettől függetlenül-némi kisebbségi érzésekkel küzködve- de szorgalmasan jártam edzésekre és versenyekre is.

Edward méltányolta az igyekezetet, de érdeklődése ennél nem is terjedt tovább.

     Történt pedig egyszer, egy megyei versenyen, hogy túlbuzgóságomban a felemás korlátról lezuhantam egyenesen a hátamra…de olyan szerencsésen, hogy – ugyan pár pillanatra nem kaptam levegőt és felállni sem tudtam – de más bajom nem történt.

Tanárom kifejezetten megrémült, mert az futhatott át az agyán, hogy hogy fog ezzel a gyermekkel elszámolni a szülőknek, ha valami nagyobb baj történt.

Odarohant, felkapott és saját fenséges karjaiban futott velem pár lépést, majd miután a sportorvos konstatálta. hogy nincs semmi gond, végtelen megkönnyebülésében adott egy leheletnyi puszit az arcomra.

    Üdvözült mosollyal figyeltem körbe-körbe, hogy ki láthatta ezt a dicsőséges percet..Ebben a pillanatban a lányok zöme arra gondolt,hogy vajh miért is nem ők estek le a felemás korlátról.Az irigység számtalan színárnyalata öntötte el az arcokat és én, mint akinek szárnyai nőttek,ugy libbentem tova , a dicsőségben újra és újra megmártózva.

   Kedves emlékeim között tároltam ezt az eseményt és ,mikor ezen a nyáron, ki tudja hanyadik, érettségi találkozónkra mentem, mosolyogva idéztem fel magamban a történteket.

De bizony az is eszembe jutott, hogy vajjon hányszor hány perces néma felállással kell adózzunk az eltávozott diáktársak és főleg tanárok emlékezetére.

   Hál Istennek sok tanárunk él még, de annál nagyobb volt a megdöbbenés, hogy Edward, a mi szőke hercegünk neve felolvasásánál bizony fel kellett állni és némán reá emlékezni.

Mint megtudtuk, feleségül vette az ő szép Katinkáját, de pár év múlva keserves harcot vívott a rákkal, melyben ő lett a vesztes.

A világ legszebb tájait mindig csak úgy láthattam, ha kijutottam orvos-konferenciákra.Nem régen Saint-Tropez-ban jártam.
Egyik ámulatból a másikba estem, a Cote’d Azure partjai valóban azúrkékek s én, mint tenger-imádó, minden nap már hajnalban ott ültem a tengerparton, félig a vízben és keresgéltem a kövek között, álmodoztam arról, hogy, ha ide pottyantott volna a sors, az egész életem ilyen éteri boldogságban telhetett volna el.
Mégis volt valami, ami elvonta a figyelmemet,illetve társaimét is…egy olyan valami, ami erősen figyelmeztetett minden arrajárót az élet végességére.
A partra nem tudtunk olyan korán kimenni, hogy ne lett volna már ott egy pár, némiképp elszeparálva másoktól.Egy 55-60 év körüli magas szép férfi és egy valaki, aki a párja lehetett valamikor, de mára már csak egy kopasz szerencsétlen csontváz lett.
Minden egyes csontját külön-külön lehetett látni, a bőr rászáradva,a fején egy szál haj, szempilla, szemöldök sem,csak két világító kék fájdalmas szemgolyó.
A szinte képtelenül lefogyott nő karjaiba mobil infúzió volt bekötve és egy számára kiképezett , körbepárnázott nyugágyban feküdt. Egy luxus-szálloda luxus-tengerpartján voltunk, de a körülöttük kialakított környezet arra vallott, hogy igen gazdagok.
Délben a pincér letakart tálakban hozta az ebédet a betegnek. A nő félkönyékre támaszkodva megivott egy pohár vörösbort, majd néhány falatot-úgy tünt- jóizűen elfogyasztott…a férje vágta fel és adagolta a szájába.
Mikor a tálakat elvitték,a férfi óvatosan elzárta az infúziót, karjaiba vette könnyedén a csupacsont, nőnek már alig nevezhető lényt, s belépett vele a tengerbe, majd pár percig ringatta a vízben hihetetlen szomorúsággal és gyengédséggel.Később visszafektette a nyugágyba.A nő az arcát a nap felé fordította és szinte szívta magába a napfényt, mintha onnan várná a gyógyulást.
A karján nem lehetett nem észrevenni egy csodálatos ékszert.Óriási brilliánsok és valamilyen kék kövek szikráztak a napfényben a karkötőjén.A kék kövek a szemére emlékeztettek.
Óh, emberi híúság…pár lépésre már a halál, és egy nő nő marad az utolsó pillanatig.
A minden nap megismétlődő jelenet kissé rányomta bélyegét társaságunk hangulatára, valami nem megfogalmazható szorongásfélét eredményezett.
Utolsó este “gála-vacsorára” voltunk hivatalosak a szálloda legszebb éttermébe. Különleges, sosem látott ételekkel megrakott asztal körül ültünk. Éppen egy homárt tanulmányoztam, mikor egyszercsak éreztem, hogy a figyelem egy irányba fordul.
Odapillantva láttam, hogy egy csodálatos “jelenség” vonul be az étterembe, lágyan egy magas férfi karjaira támaszkodva. A nő is magas volt, eszményien szép, földig érő kék ruhája lebegett körülötte, az arca finoman, de szakszerűen sminkelve, kezén, karján testszínű kesztyű, a haja szőke, majdnem derékig érő,hosszú szempillája alól világító kék szemével enyhe kacérsággal éppen csak körbepillantott.
A figyelem ettől kezdve nem az ételekre fókuszálódott.Szinte az egész étterem előkelő közönségének a pillantását vonzotta a földöntúli angyali szépség.
Ahogy a kést jobb kezével erőtlenül tartotta, kesztyűvel fedett karján megvillantak a tengerparton már látott kékes brilliánsok.

A történet ennyi……másnap korán reggel hazarepültünk.