Jó néhány éve lehetőségem nyílt Bécsben részt venni egy három napos nőgyógyász konferencián, s ez alkalomból néhány kollégával elhatároztuk,hogy megnézzük ,illetve meghallgatjuk a bécsi operában a világhírű olasz tenort, aki éppen ott adott koncertet.
Nagy reményekkel vártam a nem mindennnapi jeles eseményt, de orvoskollegáim úgyszintén.
Beültünk a nézőtérre, csodáltuk az először látott bécsi operát. Volt felvezető előénekléses műsorszám is. Majd hatalmas tapsvihar közepette megjelent a jól ismert művész…halott-halvány volt, vagy inkább mészfehér színű…az arca is, a keze is.
Tudtuk, hogy rémes betegségből épült fel nem régen, de ez a megjelenés arra vallott, hogy még távol áll a teljes gyógyulástól.
Felcsendült az ismert hang, de érezhető volt az emberfeletti küzdelem és ezért néha egy picit kétségtelenül eröltetettnek is tünt. A harmadik áriánál pedig egy pillanatra megcsuklott a hangja. Hiába próbálta a zenekar tompítani a hibát, a hang megbicsaklása egyértelmű volt.
A feszültség a tetőfokára hágott a nézőtéren,mindenki attól tartott, hogy a művész összeesik és ekkor csodálatos dolog történt.
A szinpadra két férfi kiséretében belépett Monserrat Caballé, aki a szünet után következett volna. Teljes természetességgel odasétáltak vele a kísérők az olasz énekeshez, termetes karjával átfogta a férfi vállát és elkezdett vele együtt énekelni, úgy ám, hogy szinte fenntartotta. És, ami a legmeghatóbb volt,hogy nem teljes hangerővel énekelt, hanem hagyta a “másik” hangját érvényesülni. Ő, a világhírű művésznő, nem érezte magára nézve megalázónak, hogy mintegy csak “aláénekeljen” óriási tehetségű ,beteg kollégájának.
A bécsiek lelkesedése határtalan volt. A közönség is halkan dúdolta az áriát, mert kivétel nélkül mindenki segíteni akart.
Percekig tartó állva tapsolás követte a produkciót.Ilyen élményben nem volt még részünk soha.Mint egy nemzetközi család, mindenki mindenkivel beszédbe elegyedett a szünetben.Mi ,magyarok is értékeltük az eseményeket és felmerült, hogy vajjon miért nem tudunk otthon is ilyen mértékben ráhangolódni embertársaink bajaira.
Ha, például egy munkatársunk, akivel sok-sok szép és küzdelmes napot megéltünk, “megroggyan”, vagy azért, mert nyomot hagy rajta a betegség, vagy csak egyszerűen azért, mert öregszik, fárad, ahogy olvastam valahol, igen szépen megfogalmazva…”szemében már kihunytak a május táncoló fényei”…..akkor miért válik valahogy levegővé számunkra, miért nem állunk mellé és éreztetjük vele, hogy igenis kell még nekünk, szükség van rá, hiszen régi értékei még nem halványultak el bennünk…
Nem találom a választ azóta sem.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: