Egész életemben mindig volt kutyám, sőt kutyáim..és német juhász mindig volt közöttük. Abban az időben Maximot kb. 6 éve vettük, egy alom legutolsó kiskutyája volt. Egy szakértő szem biztosan látta volna,hogy túl élénk, a fülén a tetoválás alig látszik, nem könnyen idomítható, esetleg ideg sérült is.De minket nem a szakértelem vezetett, hanem a szívünk.
Hazavittük és, miután nem sok sikerrel nevelgettük, kutya-trénerrel próbálkoztunk, mígnem Balta úr is azt mondta, hogy kezelhetetlennek tűnik, /közben egyet egyet legyintett/…hanem azért lehet szeretni.
Hát mi szerettük. Oly annyira, hogy az évek folyamán egész különleges kutya lett. Például, ha kiültem mellé a lépcsőre, mellém húzódott és a fejét a vállamra hajtotta, vagy, ha sétálni vittük és megálltunk, csak a gazdi lábfejére volt hajlandó ülni.
Volt egy egész érdekes tulajdonsága is.Esténként bent megnézhette a híradót, utána nem egyenesen távozott a szobából,hanem megfordult és rükvercben hátrált ki.Soha, de soha nem ment ki előre-menetben.
Maxim család-tag lett a szó legszorosabb értelmében.
Egyik este szakadt az őszi eső, ilyenkor nem nézhette a tv-t. Lefekvés előtt a férjem kiment elköszönni tőle és friss vizet adni.Kétségbe esve kiabált be, hogy Maxim eltűnt.
Lámpával rohangáltunk össze -vissza az esőben és észrevettük, hogy a drót-kerítés szakszerűen fel van vágva, ott vihették el. De kinek kell egy félresikerült német juhász, fel nem foghattam.
Hat hétig sirattuk, igaz könnyekkel, és szívfájdalommal, amikor nem bírtam tovább, és felkerestem egy neves tenyésztőt, és már hoztuk is a gyönyörű, értelmesnek látszó kis német juhászt, Alexet.
Újabb két-három hét telt el, s bár lélekben még mindig nem engedtem el Maximot, de az ész azt diktálta, le kell mondjunk róla végleg.
Egyik este egy rozzant Wartburg állt meg a ház előtt, kipattant belőle két roma származású fiatalember, (nem vagyok rasszista, de ez az eset így, ahogy van, megtörtént.) Azt mondták, hogy találtak egy kutyát az erdőben, olvasták az újságban a hirdetésünket, és …. hát visszahozták … a jelzett jutalom ellenében.
A Wartburg hátuljából kiemeltek egy kutyát (hogy német juhász volt-e, nem lehetett látni) és megpróbálták leállítani, de a kutya rogyadozott, láthatóan szédült is.
Az első percben láttuk, hogy ez nem Maxim, de azért nevén szólongattuk. A kutya nem reagált, nem is nézett ránk, valahová a távolba meredt. Büdös volt, piszkos, szőre a nyakánál kikopva, és sovány, irgalmatlanul. Nem is volt észnél. Vizet adtunk neki, amit azonnal kihányt.
Két óra hossza is eltelt, míg tanakodtunk, közben a jótét lelkek elégedetlenkedtek, én felajánlottam, hogy itt ugyan nem maradhat, mert ő nem a mi kutyánk, de vigyék haza, és én egy-két napon belül szerzek neki gazdát.
Egyszer csak a férjem, egy hirtelen ötlettől vezérelve, felkapta a szinte magatehetetlen, büdös, lompos jószágot, és vitte befelé a tévé elé. Én utánamentem, és megkövülten láttam, hogy a kutya reszkető inakkal megfordul, és – szomorú szemét ránk függesztve – lassan, nagyon lassan rükvercben farol ki a lakásból…
Maxim még sok boldog évet töltött el velünk tisztességben megöregedve.
Hazavittük és, miután nem sok sikerrel nevelgettük, kutya-trénerrel próbálkoztunk, mígnem Balta úr is azt mondta, hogy kezelhetetlennek tűnik, /közben egyet egyet legyintett/…hanem azért lehet szeretni.
Hát mi szerettük. Oly annyira, hogy az évek folyamán egész különleges kutya lett. Például, ha kiültem mellé a lépcsőre, mellém húzódott és a fejét a vállamra hajtotta, vagy, ha sétálni vittük és megálltunk, csak a gazdi lábfejére volt hajlandó ülni.
Volt egy egész érdekes tulajdonsága is.Esténként bent megnézhette a híradót, utána nem egyenesen távozott a szobából,hanem megfordult és rükvercben hátrált ki.Soha, de soha nem ment ki előre-menetben.
Maxim család-tag lett a szó legszorosabb értelmében.
Egyik este szakadt az őszi eső, ilyenkor nem nézhette a tv-t. Lefekvés előtt a férjem kiment elköszönni tőle és friss vizet adni.Kétségbe esve kiabált be, hogy Maxim eltűnt.
Lámpával rohangáltunk össze -vissza az esőben és észrevettük, hogy a drót-kerítés szakszerűen fel van vágva, ott vihették el. De kinek kell egy félresikerült német juhász, fel nem foghattam.
Hat hétig sirattuk, igaz könnyekkel, és szívfájdalommal, amikor nem bírtam tovább, és felkerestem egy neves tenyésztőt, és már hoztuk is a gyönyörű, értelmesnek látszó kis német juhászt, Alexet.
Újabb két-három hét telt el, s bár lélekben még mindig nem engedtem el Maximot, de az ész azt diktálta, le kell mondjunk róla végleg.
Egyik este egy rozzant Wartburg állt meg a ház előtt, kipattant belőle két roma származású fiatalember, (nem vagyok rasszista, de ez az eset így, ahogy van, megtörtént.) Azt mondták, hogy találtak egy kutyát az erdőben, olvasták az újságban a hirdetésünket, és …. hát visszahozták … a jelzett jutalom ellenében.
A Wartburg hátuljából kiemeltek egy kutyát (hogy német juhász volt-e, nem lehetett látni) és megpróbálták leállítani, de a kutya rogyadozott, láthatóan szédült is.
Az első percben láttuk, hogy ez nem Maxim, de azért nevén szólongattuk. A kutya nem reagált, nem is nézett ránk, valahová a távolba meredt. Büdös volt, piszkos, szőre a nyakánál kikopva, és sovány, irgalmatlanul. Nem is volt észnél. Vizet adtunk neki, amit azonnal kihányt.
Két óra hossza is eltelt, míg tanakodtunk, közben a jótét lelkek elégedetlenkedtek, én felajánlottam, hogy itt ugyan nem maradhat, mert ő nem a mi kutyánk, de vigyék haza, és én egy-két napon belül szerzek neki gazdát.
Egyszer csak a férjem, egy hirtelen ötlettől vezérelve, felkapta a szinte magatehetetlen, büdös, lompos jószágot, és vitte befelé a tévé elé. Én utánamentem, és megkövülten láttam, hogy a kutya reszkető inakkal megfordul, és – szomorú szemét ránk függesztve – lassan, nagyon lassan rükvercben farol ki a lakásból…
Maxim még sok boldog évet töltött el velünk tisztességben megöregedve.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: