A világ legszebb tájait mindig csak úgy láthattam, ha kijutottam orvos-konferenciákra.Nem régen Saint-Tropez-ban jártam.
Egyik ámulatból a másikba estem, a Cote’d Azure partjai valóban azúrkékek s én, mint tenger-imádó, minden nap már hajnalban ott ültem a tengerparton, félig a vízben és keresgéltem a kövek között, álmodoztam arról, hogy, ha ide pottyantott volna a sors, az egész életem ilyen éteri boldogságban telhetett volna el.
Mégis volt valami, ami elvonta a figyelmemet,illetve társaimét is…egy olyan valami, ami erősen figyelmeztetett minden arrajárót az élet végességére.
A partra nem tudtunk olyan korán kimenni, hogy ne lett volna már ott egy pár, némiképp elszeparálva másoktól.Egy 55-60 év körüli magas szép férfi és egy valaki, aki a párja lehetett valamikor, de mára már csak egy kopasz szerencsétlen csontváz lett.
Minden egyes csontját külön-külön lehetett látni, a bőr rászáradva,a fején egy szál haj, szempilla, szemöldök sem,csak két világító kék fájdalmas szemgolyó.
A szinte képtelenül lefogyott nő karjaiba mobil infúzió volt bekötve és egy számára kiképezett , körbepárnázott nyugágyban feküdt. Egy luxus-szálloda luxus-tengerpartján voltunk, de a körülöttük kialakított környezet arra vallott, hogy igen gazdagok.
Délben a pincér letakart tálakban hozta az ebédet a betegnek. A nő félkönyékre támaszkodva megivott egy pohár vörösbort, majd néhány falatot-úgy tünt- jóizűen elfogyasztott…a férje vágta fel és adagolta a szájába.
Mikor a tálakat elvitték,a férfi óvatosan elzárta az infúziót, karjaiba vette könnyedén a csupacsont, nőnek már alig nevezhető lényt, s belépett vele a tengerbe, majd pár percig ringatta a vízben hihetetlen szomorúsággal és gyengédséggel.Később visszafektette a nyugágyba.A nő az arcát a nap felé fordította és szinte szívta magába a napfényt, mintha onnan várná a gyógyulást.
A karján nem lehetett nem észrevenni egy csodálatos ékszert.Óriási brilliánsok és valamilyen kék kövek szikráztak a napfényben a karkötőjén.A kék kövek a szemére emlékeztettek.
Óh, emberi híúság…pár lépésre már a halál, és egy nő nő marad az utolsó pillanatig.
A minden nap megismétlődő jelenet kissé rányomta bélyegét társaságunk hangulatára, valami nem megfogalmazható szorongásfélét eredményezett.
Utolsó este “gála-vacsorára” voltunk hivatalosak a szálloda legszebb éttermébe. Különleges, sosem látott ételekkel megrakott asztal körül ültünk. Éppen egy homárt tanulmányoztam, mikor egyszercsak éreztem, hogy a figyelem egy irányba fordul.
Odapillantva láttam, hogy egy csodálatos “jelenség” vonul be az étterembe, lágyan egy magas férfi karjaira támaszkodva. A nő is magas volt, eszményien szép, földig érő kék ruhája lebegett körülötte, az arca finoman, de szakszerűen sminkelve, kezén, karján testszínű kesztyű, a haja szőke, majdnem derékig érő,hosszú szempillája alól világító kék szemével enyhe kacérsággal éppen csak körbepillantott.
A figyelem ettől kezdve nem az ételekre fókuszálódott.Szinte az egész étterem előkelő közönségének a pillantását vonzotta a földöntúli angyali szépség.
Ahogy a kést jobb kezével erőtlenül tartotta, kesztyűvel fedett karján megvillantak a tengerparton már látott kékes brilliánsok.
A történet ennyi……másnap korán reggel hazarepültünk.
Egyik ámulatból a másikba estem, a Cote’d Azure partjai valóban azúrkékek s én, mint tenger-imádó, minden nap már hajnalban ott ültem a tengerparton, félig a vízben és keresgéltem a kövek között, álmodoztam arról, hogy, ha ide pottyantott volna a sors, az egész életem ilyen éteri boldogságban telhetett volna el.
Mégis volt valami, ami elvonta a figyelmemet,illetve társaimét is…egy olyan valami, ami erősen figyelmeztetett minden arrajárót az élet végességére.
A partra nem tudtunk olyan korán kimenni, hogy ne lett volna már ott egy pár, némiképp elszeparálva másoktól.Egy 55-60 év körüli magas szép férfi és egy valaki, aki a párja lehetett valamikor, de mára már csak egy kopasz szerencsétlen csontváz lett.
Minden egyes csontját külön-külön lehetett látni, a bőr rászáradva,a fején egy szál haj, szempilla, szemöldök sem,csak két világító kék fájdalmas szemgolyó.
A szinte képtelenül lefogyott nő karjaiba mobil infúzió volt bekötve és egy számára kiképezett , körbepárnázott nyugágyban feküdt. Egy luxus-szálloda luxus-tengerpartján voltunk, de a körülöttük kialakított környezet arra vallott, hogy igen gazdagok.
Délben a pincér letakart tálakban hozta az ebédet a betegnek. A nő félkönyékre támaszkodva megivott egy pohár vörösbort, majd néhány falatot-úgy tünt- jóizűen elfogyasztott…a férje vágta fel és adagolta a szájába.
Mikor a tálakat elvitték,a férfi óvatosan elzárta az infúziót, karjaiba vette könnyedén a csupacsont, nőnek már alig nevezhető lényt, s belépett vele a tengerbe, majd pár percig ringatta a vízben hihetetlen szomorúsággal és gyengédséggel.Később visszafektette a nyugágyba.A nő az arcát a nap felé fordította és szinte szívta magába a napfényt, mintha onnan várná a gyógyulást.
A karján nem lehetett nem észrevenni egy csodálatos ékszert.Óriási brilliánsok és valamilyen kék kövek szikráztak a napfényben a karkötőjén.A kék kövek a szemére emlékeztettek.
Óh, emberi híúság…pár lépésre már a halál, és egy nő nő marad az utolsó pillanatig.
A minden nap megismétlődő jelenet kissé rányomta bélyegét társaságunk hangulatára, valami nem megfogalmazható szorongásfélét eredményezett.
Utolsó este “gála-vacsorára” voltunk hivatalosak a szálloda legszebb éttermébe. Különleges, sosem látott ételekkel megrakott asztal körül ültünk. Éppen egy homárt tanulmányoztam, mikor egyszercsak éreztem, hogy a figyelem egy irányba fordul.
Odapillantva láttam, hogy egy csodálatos “jelenség” vonul be az étterembe, lágyan egy magas férfi karjaira támaszkodva. A nő is magas volt, eszményien szép, földig érő kék ruhája lebegett körülötte, az arca finoman, de szakszerűen sminkelve, kezén, karján testszínű kesztyű, a haja szőke, majdnem derékig érő,hosszú szempillája alól világító kék szemével enyhe kacérsággal éppen csak körbepillantott.
A figyelem ettől kezdve nem az ételekre fókuszálódott.Szinte az egész étterem előkelő közönségének a pillantását vonzotta a földöntúli angyali szépség.
Ahogy a kést jobb kezével erőtlenül tartotta, kesztyűvel fedett karján megvillantak a tengerparton már látott kékes brilliánsok.
A történet ennyi……másnap korán reggel hazarepültünk.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: