Rozika régi betegem volt. Én operáltam pár éve, a méhét kellett kivenni jóindulatú daganat miatt, s mivel a hasban más baj nem volt, a petefészkek bent maradhattak.
Rozika egyedülálló volt, mondhatni senkije a nagy kerek világon, így érthető, hogy szinte imádattal ragaszkodott a kezelő orvosához, jelen esetben hozzám.
Gyógyulása után is komoly rendszerességgel járt ellenőrzésekre, szinte már túlzásnak tartottam a havi megjelenést.
Szépen kivárta a kórházban a leghosszabb sorokat is és mindig hozott nekem egy gyönyörű almát. Az asszisztensnőim már mosolyogva jelezték, mikor észrevették, hogy itt van Rozi az almával. Soha nem mulasztotta el viszont megjegyezni, hogy az almát szeretetből hozta, ez csekély ellenértéke annak, amit érte tettem, de “majd…majd meglátom én egyszer…”.
Mikor megnyitottam a magánrendelőt, attól kezdve odajárt és pontosan hozta az egy szem kifényesített almát oda is.
Egyszer elmaradt, vagy két évig nem jött. Már azt gondoltam, hogy elköltözött, bár akkor elköszönt volna. Mikor legközelebb megjelent, nagyon rosszul nézett ki, már a rendelő ajtajában az arca színéről szinte sejthető volt a kór neve is, le is fogyott, beteg ember benyomását keltette.
Maga előtt tartotta a kifényezett almát és töredelmesen bevallotta, hogy sokféle orvosnál járt a két év alatt és sokféle gyógyszert kapott. Volt olyan is, amiktől jól érezte magát, s ugye nem haragszok, mert irtózatos bűntudata van. Dehogyis haragudtam.
Vizsgálat, ultrahang, CT, s bizony petefészek rosszindulatú daganata a diagnózis. Területileg illetékes klinika, hasnyitás, bezárás, vagyis már nem operálható és kemoterápia.
Majd megjelent nálam havonta,hetente…azzal a boldog tudattal, hogy gyógyul. A fantasztikus élniakarás olyan erős volt benne, hogy szinte meg sem fordult a fejében, hogy esetleg meg is halhat. És valóban, kb két év telt úgy el, hogy életben maradt és vidáman készült a jövőre. Magam is csodálkoztam.
Egyszer karácsonytájt is megjelent, de nem almát hozott, hanem egy kis imakönyvet. Megköszöntem és eltettem a betegektől kapott kedves ajándékok közé. Bevallom, bele sem lapoztam.
Rozika abban az évben , januárban meghalt.
Néhány hónap elteltével valahogy kezembe került az agyonhasznált kis kopott imakönyv és belenéztem. Az utolsó oldalon girbe-gurba betűkkel ez állt: “Én most
búcsúzni jöttem főorvosnőhöz, imádkozom önért!”
Elgondolkodtam…vajon miért írta, hogy értem, miért nem saját magáért imádkozik.
És hiszem, hogy én akkor Rozitól egy igen nagy és igazi ajándékot kaptam. Mert szinte hihetetlen módon, azóta rengeteg bajom és problémám, úgymond varázsütésre megoldódni látszott. Kisbabánk lett, holott híres orvosok már régen lemondtak róla, családi gondjaim sorra rendeződtek.
Nem akarok én ebbe semmit belemagyarázni, hiszen orvos vagyok és többnyire csak azt hiszem, amit látok…de az viszont tény, hogy néha-néha manapság is felsóhajtok…”Rozi! Ha van egy kis ideje, ugyan imádkozzon még értem továbbra is!”
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: