Már jócskán haladtam előre a szakmában, kezdett nevem lenni, az emberek már nem rettentek meg, mikor a kórházba belépve, az ügyeletes orvosi táblán a névjegyemet látták, sőt, már többen személy szerint is keresték a doktornőt, akit oly nehezen akart a férfiszakma elfogadni eleinte.
Ez sikerélményt adott, önbizalmat, ami ezen a vonalon elengedhetetlen.
Éppen ezért érintett igen érzékenyen, mikor egyik ügyeletemben megjelent, eléggé sápadtan és kivérzett állapotban a megyei pártbizottság első titkára. Családja vette körbe, mintegy élő bástyaként és anélkül, hogy szóra, vagy akár egyetlen pillantásra méltattak volna, máris hívták telefonon az osztályvezető főorvost otthonában, este 11 órakor…aki nyilvánvalóan kiugrott azonnal az ágyából és gatyáját hevenyészve felrántva rontott be rögvest az osztályára, hogy a megye első emberét gyógyító kezei közé vegye.
Ezt persze tudomásul kellett vegyem. Egy kis rossz érzésen kívűl még azt jegyeztem meg magamban a hölgyről, hogy miközben dőlt a vére, volt ideje magára rakni annyi ékszert éjnek idején…mert az több volt rajta, mint ruha. A nyakában kilós aranyláncok, legalább tíz féle, szinte lehúzták a fejét, mindkét karja felékszerezve könyékig, s minden ujján izléstelen óriás köves gyűrűk.
Lehet, hogy a lábán is, de azt én már nem láthattam, mert engem kizártak a kisműtőből.
Még a vérátömlesztést is az osztályvezető kötötte be saját kezeivel és addig meg sem tért otthonába, amig az utolsó csepp vér is be nem folyt.
A reggeli referálón én beszámoltam a dolgaimról, de az első titkár szóba sem került, érvényesült az orvosi titoktartás alaposan.
Az eset már régen felejtésbe merült volna, ha sajnos nem ismétlődött volna meg jópárszor, mindig azonos forgatókönyv szerint.Majd egyre többször láttam ügyeletemben megjelenni a fokozatosan mind megtörtebb, felékszerezett asszonyt, aki azóta már válaszolt is halk köszönésemre és egyszer-egyszer utóbb pillantásában már nem véltem felfedezni a „nagyasszony” gőgjét, hanem az egyre törődöttebb szenvedőét.
Csak az aranyak mennyisége nem változott.
Tisztában voltam a diagnózissal, nem kellett belenézzek egyre szaporodó kórlapjaiba.
Két év leforgása alatt műtéten, kemoterápián, sugárkezelésen átesve, átkerült a daganatosok osztályára.
Én gyakran jártam az onkológiára, betegeimet látogatni. Tudtam, hogy az egyetlen VIP-szobában ki fekszik. Néha kitolta a személyzet ülőkocsin levegőzni a sok-sok ékszerrel borított, szomorú tekintetű asszonyt. Nem volt már semmi gőg azokban a szemekben, csak fájdalom.Tiszta szivemből szántam.
Egyik nap fekete ruhás sereg gyülekezett az egész folyosón. A VIP-szoba ajtaja sarkig tárva volt.
A frissen felhúzott ágyon, hevenyészve odadobva, egy hatalmas nylonzacskóban ott hevert az árván maradt többkilónyi ékszer. A hozzátartozóknak volt kikészítve hazavitelre az elhunyt utolsó csomagja.
Mikor már mindenki elment, odaléptem az üres ágyhoz, mely már új lakójára várt és azt mondtam magamban. „Uram! Fogadd jó szívvel, szeretettel ezt a szegény lelket, aki most valószinüleg vaksin és reszketve keresi a Feléd vezető utat, amit itt a földön nem talált meg.”
Hallottam később a díszes párt-temetésről, amely már oly felesleges erölködés volt, mert akkor ő már szerényen és boldogan létezett egy egészen más dimenzióban….az én hitem szerint.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: