Felemás

        ….Ha karóba húznának sem mondanék a lányomra senkinek sem rosszat, nem panaszkodnék rá,

még ha belém rúgna sem. És ez a különbség köztünk. Tudom, hogy barátnőknek, ennek annak panaszkodik rám, hogy megnyirbálom az önállóságát és mindenbe beleszólok. Többek között ez is fáj.    Pedig ezt tettem én is anyuval….utána meg már hiába puszilgattam a hideg sírkövet. Ó anyukám, bocsáss meg ,kérlek…Hiszen most látom, mennyi mindenben igazad volt. Ha foghatnánk most egymás kezét…azt az illatos finom kis kezedet…Amivel rávezettél, hogy mindig mindenben elsőnek kell lenni…nem negyedik, nem második, hanem toronymagasan az első!                                                                                                  A Páger riportom és az összes sorozatos sikerek, mind Neked köszönhetőek. Hiába nyöszörgök, ez már késő.Bocsáss meg nekem Anyukám!                                                                                                                               Anyám tehetsége és nimbusza vele szállt a sírba és elenyészett örökre. Az ő ambiciói nem voltak meg bennem, csak hiányosságokkal.Most meg már egy erőtlen, harcképtelen nulla vagyok. És hát magányos, mint egy féllábú gólya a pusztában, vagy egy ötlettelen ,kiszáradt kóró….Jégtáblára vele…csak hát hosszú az út  a jégtábla indulása és az olvadása majd az elmerülése között Addig pedig reszket a lélek…vacog… /folyt köv./

Drága kis barátnőm!

Gratulálunk és sok boldogságot kivánunk.

Néhány gondolat..Most legyetek boldogok még,amig lehet, mert később jöhetnek a szomorú és még szomorúbb események, történések.

Részben feszült izgalmak, részben csalódások,  a gyerekek eltávolodása a szülőktől.

Mikor tisztán látod az egyenes ,követendő utat, de ők már nem látják vagy egész másképp látják és a végén még ki is gúnyolnak.

Állsz és nem érted ,mi történik körülötted. Hová lettek a kis angyalok, akiknek tán tulzottan is mindent megadtál,és oly annyi szeretetet- mint védelmező palástot- rájuk teritettél..

S egyszer csak egyedül állsz, olyan ,mintha négy fal közé zárna valami erő és nincs rád szükség.Kitörnél ugyan, de erőd fogytán van.

És akkor félsz.Szólni már nem mersz semmi ellen, reszkető ujjaid tétován tapogatóznak…érzésed, véleményeid mit sem számitanak.

Nehogy azt hidd, hogy ezt elküldöm Neked, csak magamban motyogok.

És mégis …mégis   legyetek nagyon boldogok.

“Nem szűnik ilyenkor a félelem,de ,ha túl vagy már mindenen,

kérlek, hogy ints nekem! Csak azért, hogy én se féljek…”

Ezt a gondolatot 2016 .augusztusában írtam le, amikor még jó barátom, kollégám kőkemény harcát vívta a tüdőrákkal, de már látszott, hogy esélytelenül.Utolsó beszélgetésünkkor úgy tűnt, hogy már csak napok vannak hátra az életéből, de még utána jött a szenvedések java, a legkülönbözőbb cytostatikus kezelések romboló mellékhatásokkal, minimális reménnyel kecsegtető  természetgyógyászati maszlagok. Orvos lévén sok szenvedéssel találkoztam, de az ő megpróbáltatásai mindenen túltettek. Úgy tűnt, inkább a mielőbbi véget kellett volna imáimba szőni.  Csak most halt meg a napokban. Óriási felhajtás volt a temetőben…sokan szerették.

Szokásomhoz híven a temetés napján nem mozdultam ki itthonról…nem a külsőségek határozzák meg a gyászomat, hanem az érzések, amit csak magányosan tudok feldolgozni, vagy úgy sem.Másnap reggel mentem ki a sírhoz, özönvíz szerű eső volt.Ott gubbasztottam az esernyő alatt és beszélgetni próbáltam vele.Figyelmeztetni akartam az “ints nekem” megállapodásunkra is, bár tudtam, hogy ez reménytelen. A sírra tettem egy kis faragott scarabeus bogarat / még Egyiptomból hoztam/ meg egy megkövesedett homokrózsát…egy bimbó alakú kis természeti csoda ez a homokrózsa, hosszú évek alatt edződik a sivatagban a változatos időjárás hatására. Kőkemény, valószínűleg még szétverni is nehéz lenne. Hát ezeket tettem oda búcsúként. Ha csak valaki el nem viszi, ez sokáig ott fog “virítani” a sok-sok elfonnyadt, haldokló virág között.

Az eső napokig vigasztalanul esett. 2 hét múlva még egyszer kimentem a temetőbe ,utoljára. A scarabeust valaki megfújta. A homokrózsa ott árválkodott, de nem bimbóformájú lett, hanem félig meddig egy kis nyílás keletkezett rajta. Szinte hihetetlen volt, kezembe vettem, de ugyanolyan kőkemény volt, mint eddig ,sok-sok éven át, csak most egy pici “sziromféle” hajlott le róla. Tudom, nincsenek csodák…valami magyarázata minden folyamatnak van.Mégis határozottan azt éreztem, hogy ő már nagyon jó helyen van és talán megpróbált egy pillanatra “inteni” nekem. Legalább is szeretném azt hinni, hogy így van.

Nem múlik ilyenkor a félelem, de ha túl vagy már mindenen,

szeretném, ha intenél nekem…Kérlek,

csak azért, hogy én se féljek.

“Senkinek semmit nem igértem,

magamtól azért nagyon féltem.

Fekete kő az egyik énem,

krétafehér a másik részem.

Melyiket választanád, hogyha

értem valamit tenni volna érdem?

De nem kell semmit tenni értem,

senkinek semmit nem igértem.”

Ausztriai munkavállalásom során ismertem meg Z. – t, akit barátommá fogadtam. Tulajdonképpen egy csendes őrült volt. Mindent és mindenkit szeretett, mindenkinek hálás volt egyetlen elismerő, ám képmutató szóért. Soha nem került összeütközésbe még olyanokkal sem, akik barátságos mosollyal öntögettek ciánkálit a tejeskávéjába.

Az emberek alapvető tulajdonsága, hogy az érzelmileg védekezésképtelen, úgynevezett „  gyenge ” sorstársaikat még inkább tépik, szaggatják. Ő ilyenkor védtelen gyermekké gömbölyödött össze, mint egy riadt szemű sündisznó, csak éppen tüskék nélkül.

Konfliktus kerülése odáig fokozódott, hogy a kollégái kardinális hibáit képes volt magára vállalni, ha azért kapott egy cseppnyi köszönetfélét. Saját hibáit azonban túlzottan elismerte önirónikusan ostorozva önmagát. Sokan emiatt ostobának titulálták, én tudtam, hogy mindez egy furcsa védekezés az ellene áskálódókkal szemben, egyféle önszuggeszció. Saját maga által rakott máglyán égette védekezésképtelen lelkét.

Ám az egy életen át visszafojtott indulatok megbosszulták magukat. Jött egy infarktus, egy stent-beültetés, majd egy 180 fokos „pálfordulás”. Z. barátom egy gyűlöletet fröcskölő ember lett. Másról sem tudott beszélni, ha találkoztunk, mint hogy ez ezt csinálta rosszul, az piszok állat. Jött az osztályra egy fiatal rezidens, őt különösen és kitartóan üldözte, porig alázta, pontosan, mint hajdan vele tették a többiek.

Ez a megváltozott Z.  nem került közel a szívemhez. Bár sajnáltam, távolságtartó lettem vele szemben. Viszont egyre több barátja lett. Akikre mérgezett nyilait lövögette, köré gyűltek, és álszent széptevésbe kezdtek. Z.  fürdött a megelégedettségben, és megváltozott élete azt a hitet erősítette benne, hogy helyes úton halad, lám elismerik, és ontják felé az annyira hiányolt szeretetet.  Élvezte, hogy galambból vércsévé változott, legalábbis kívülről így tűnt.

Múltkorában találkoztunk, próbáltam beszélgetni, de sietett, valami olyasmit motyogott, hogy neki senki nem mondta soha, hogy a szeretet fájhat is. Egy pillanatra mintha a régi barát nézett volna rám, aztán kedélyesre váltott, én pedig elfoglaltságra hivatkozva búcsút intettem.

Z. 3 hónapja alásétált egy kamionnak. Hogy a sors vezérelte-e a kamion kerekei alá, vagy maga irányította arra imbolygó, bizonytalan lépteit, nem tudni.

A baleset eltakarítása után két nappal találtak egy összegyűrt félcipőt az árokparton. Ha rágondolok, mindig az a félcipő jut az eszembe, amelyben utoljára süketen, vakon menetelt a halál felé.

Talán többet kellett volna törődnöm vele…talán találkozom még vele jobbkor, jobb időkben…de nem felejtem el.

Sikerorientált világot élünk. S aki ezt nem tudja követni, úgy szakmai, mint magánéleti szinten, sőt küllemben is (légy egyre fiatalabb és évről évre csinosabb) ,az vagy belenyugszik a „középszer” szerepébe vagy belecsúszik a depresszió nevű, most egyre divatosabb és egyre gyakoribb „kórba”.

Hiszen nem lehetsz állandóan up-to-date, de mire ezt belátod, szépen lelki nyomoronc lesz belőled, aki már képtelen követni a többiek taposását, és ismét a cápák közé emelkedni.

Pláne, ha életed „hendikeppel” indult, és már minden energiádat elhasználtad a „csúcsrajutás”-ért kapaszkodva. Majd felismered, hogy úgymond a csúcson sohasem jártál, csak hinni szeretted volna, és így visszatekintve már az is csúcsnak tűnik, mikor magad is lefelé erőteljesen mások kárára tapostál,és a sárban,mocsokban dagonyászva képzeltél holmi glóriákat a fejed köré.

„ Csak néhány kusza csókot adtam, két gyors mosoly közt egy félénk ölelést,S lám fénytelenül magam maradtam.Pedig hittem,hogy lesz majd könnyű táncom, lesz forró csók,és táncra bók,s elmondhatom egyszer, nem jártam itt hiába .”

Az idős doktor már tegnap este is érezte, hogy mérhetetlenül fáradt, reggelre pedig az az ismerős kis fájdalom jött elő, mintha egy vékony tűt szúrnának a bal felkarjába. Az EKG-ra gondolt, nem kéne már talán halogatni, de aztán csak összeszedte magát (mindig így mondta,várjatok csak,máris „összeszedem” magam),és elindult a Bánát utca fele Csepel motorjával a beteghez.

Hanem az utca elején érezte,hogy erősen izzadni kezd,és szédül is,a motort hát otthagyta,és terjedelmes orvosi táskáját megmarkolva – mintha abba kapaszkodna- elindult a vékony járdán a ház felé,ahol őt várták,hogy segítséget nyújtson.

Még húsz harminc lépés ,és ott leszek,gondolta,de mikor odaért,megindult alatta a föld,és az ég olyan furcsán összefolyt a látóhatár szélével. Az esés fájdalmát nem is érezte,sőt inkább megkönnyebbült,mert mintha a szúrás is elmúlt volna.

A kertkapura nagy betűkkel ki volt írva, hogy „Vigyázz, a kutya hamis!”.A „hamis” jószág nagy farklengetéssel várta az ismerős doktort, akit a barátjának tekintett. De most, mintha bajt neszelt volna, hangos ugatással hívta az öreg gazdát, aki éppen odabent próbált lelket verni a párjába.Mire a gazda a kutya szűkölésére kiért,az idős doktor, aki az én édesapám volt, már felülről szemlélte a világot…A táska kinyílt, injekciók, gyógyszerek, és egy régi vérnyomásmérő gurult szanaszét a földön.A vérnyomásmérő összetört, és az apró higanypettyecskék görögtek a járda szélein tova.

Eközben én a postán nagy nagy megkönnyebbüléssel, fél méterrel a föld felett lebegve, eufórikus hangulatban adtam fel a táviratot, hogy sikerült a kórbonctan szigorlat, és nem akárhogy, édesapám, mert jeles lett az bizony, és Te mondtad mindig, hogy ezután már vége a „száraz” tárgyaknak, jönnek a klinikumok, ami színtiszta orvostudomány. Jön a gyógyítás öröme,és a tudás egyféle felsőbb kaszthoz tartozásának semmihez sem hasonlítható boldog büszkesége.

Azt mondtad, ne válassz, kislányom túl megterhelő szakot…egy jó fül-orr-gégész,vagy egy szemész mindennél többet ér. Apus,ha tudnád, hogy műtőasztal mellett állok nap mint nap,és éjszakákat dolgozok végig a szülőszobán.Úgy érzem,hogy látsz,és büszke vagy rám. Mosolyogsz, és már nem kell odanyúlnod ahhoz a  ponthoz a bal karodon, ahol a tűszúrást érezted. Tudod,Apu, mostanában én is érzek ilyesmit, de majd előbb utóbb csináltatok egy EKG-t, de ne félj, semmi baj, majd összeszedem magam…

Pár éve az egyik megyeszékhelyi szociális otthon,név szerint a „Békés alkonyat” szokásba vette,hogy az idős néniket évente-kétévente összeterelték,és elhozták a kórházba nőgyógyászati szűrésre,már aki járásképes volt. Sőt,dícséretükre legyen mondva, egyszer még ki is kellett menjek megvizsgálni néhány már csak feküdni képes otthonlakót. Akkor láttam belülről is a „Békés alkonyat”-ot,és mondhatom ,nem tartozott a „luxus öregotthonok” közé. Aggódva emlegettem vagy egy hétig a gyermekeim előtt,hogy ha egy mód van rá, hát ne ez az otthon legyen az a bizonyos jégtábla,amelyre utolsó stációként kihelyeznek majdan.

Több éven át végeztem ezeket a szűréseket,és érdekes,egyben szomorú sorsokat ismertem meg.

Egy alkalommal a sok sántikáló,járókerettel botladozó nénike között megjelent egy meglehetősen feltűnő,finom jelenség. Szálfa egyenes tartású, gyönyörű szemű idős hölgy, akit nem lehetett néninek szólítani sem,mert ő egyszerűen nem „néni” volt, ő volt az „ Erzsébet”. Kezén fehér cérnakesztyű (utoljára anyámon láttam ilyet), sötét selyem ruhája avittas, de nem szedett-vedett, egész lényéből valami ódon elegancia és vitathatatlan szépség áradt.

Erzsébet rendkívül kedves és arisztokratikus küllemű nő volt,és bár valami vagy valakik miatt végtelen szomorúság áradt belőle, ettől függetlenül gyakran elmosolyodott. Uramisten!- gondoltam,hogy került ez a teremtés a „Békés alkonyat”-ba,vajon a gyermekei (ha vannak), jó érzésekkel  hajtják-e álomra a fejüket.

Beszélgetéseink során kiderült, hogy a fia és a menye az ország másik végében orvosok,éjjel nappal dolgoznak (mint az orvosok általában),a lánya a megyeszékhely színházában szubrett (gyönyörű nő- az anyjára hasonlít),dehát bonyolult,elfoglalt,öntörvényű életet él. Azért beszalad néha,hoz narancsot is, vagy szépen csomagolt bonbont. „Mamikám,angyalom,légy jó!”- ezt mondja,mikor búcsúzik,és finom kölniillatot húzva maga után elszáguld.

Nos,ennyit az öregkor oly sokat emlegetett szépségeiről.

Eltelt vagy két-három év,mikor Erzsébet nem jött nőgyógyászati vizsgálatra.Mikor legközelebb megjelent,sugárzott,már a folyosón láttam,hogy ugyanolyan szép,csak valahogy még áttetszőbb,sápadtabb,vékonyabb mint volt. Mi lehet hát az a változás,amitől olyan szokatlanul fénylik,és a mosoly nem hervad le az arcáról. Finoman lehúzta a kesztyűjét,és egy karikagyűrűt villantott meg az ujján. Persze rákérdeztem,és boldogan kacagva mondta, mondén,kacér pillantással,hogy eljegyezte egy úr az otthonban,és nemsokára esküvő lesz. Csak azért nem azonnal kerül rá sor,mert azt szeretné, ha a gyermekei is rábólintanának,mert ugye,igen ellenzik a dolgot.Vajh,milyen vagyonkája lehet még ennek az asszonynak-futott át az agyamon-,amely miatt a jóságos gyermekek meg akarják vonni ezt a csöppnyi boldogságot az édesanyjuktól.

Beszélgetés után sor került a vizsgálatra, mely igen ijesztőnek bizonyult. Erzsébetnek ascitese volt (folyadék a hasüregben),mely kórjelző szokott lenni petefészekrák esetében is. A későbbi vizsgálatok során kiderült, hogy igen előrehaladott állapotban van, mondhatni végstádiumban. Tehát siettetni kell a kézfogót, de milyen alapon avatkozok én bele  bármibe is. Mégis megtettem.

A fiát hívtam fel a már kész diagnózissal. Túl nagy megrendülést nem tapasztaltam, inkább felháborodásfélét,és tökéletesen ellenzett mindenféle házassági tervet, sőt nevetségesnek titulálta.

Én a szép Erzsébetet többé nem láttam. A történet végét hallomásból tudom. Az esküvő megvolt, az ara boldogságtól sugárzott. A gyermekek nem jelentek meg. A színésznőlánya küldetett egy csokrot az édesanyjának a kedvenc virágaiból, a fia hallgatásba burkolózott.

Az esküvő után pár hónappal Erzsébetnek békés halál adatott meg, elaludt végleg délutáni szunyókálás közben,társa fogta a kezét. Hogy mennyire komoly érzelmi alapjai lehettek ennek a násznak,Pali bácsi a férj hetek múltán követte feleségét, öngyilkos lett,nagy adag altatót vett be.

És a jégtáblák csendesen úsznak tovább…

Bizony, nem minden baba születik épen, egészségesen erre a világra.Szakmánk szomorú pillanatai ezek,melyeken egy orvos nehezen teszi túl magát. Részemről hónapokig tartó töprengést hoz egy-egy ilyen eset, számtalan kérdőjellel, tettem-e valamit helytelenül,mit kellett volna másképpen…álmatlan, gyötrő éjszakák,hiába a rengeteg sikerélmény közben.Nem beszélve a szülők fájdalmáról, illetve legtöbb esetben dühéről, mely rendszerint jogi orvoslat keresésében teljesedik ki.

Megalázó meghallgatások, százszor is bizonyítani, hogy lelkiismereted és legjobb tudásod szerint jártál el…mindez vádoló , szomorú szemek kereszttüzében, mert legtöbb szülő, érthető módon, abban keresi a megnyugvást, hogy a “bűnös” bűnhődjön meg, ha nem bűnös, akkor is feleljen valaki a történtekért. Lehet, hogy a bosszú elfogadhatóvá teszi az elfogadhatatlant?

Néhány éve volt egy olyan szülőpárosom, akikhez foghatót még nem hordott hátán a föld. Vallásos emberpár voltak és olyan hittel és boldogan várták a kis fiúcskát, hogy meg sem fordult a fejükben, hogy netán valami baj is előfordulhat.

A terhesség végig zavartalan volt, a baba szépen fejlődött, az anya is jól volt, minden úgy indult, ahogy az meg van írva. /Bár meg kell jegyezzem, nem voltak még olyan fejlett diagnosztikus eszközök, mint ma/. Eljött a vajúdás, az asszony szépen tette a dolgát, a férje csendben ült mellette, simogatta a felesége kezét és törölgette a homlokáról a verejtéket. Két fájás között egymásra mosolyogtak egyetlen zokszó nélkül.A kicsi Balázs pedig igencsak próbára tette az édesanyját…nagy baba volt és rendületlenűl törte magának az utat kifelé.A kitolási szak végén megjelent egy dús fekete hajú buksi és néhány tolófájás után kigördült Bazsi /ahogy ők nevezték már egymás között/. Mikor meghallom az újszülött baba egészséges ,hangos üvöltését, a mai napig is megnyugtató büszkeség tölt el, hiszen én is részese voltam a csodának.

Itt azonban két-három hangos sírás után Balázs hangja egyre elhalóbb lett és látnom kellett ,hogy “szilvakékké” változott szinte kórjelzően és egyszercsak nem vett levegőt többé.Még indult egy kemény harc az életbentartásért az újszülöttgyógyászok kezében, de a kis élet menthetetlenül elszállt.Láttam magam előtt a kis Murillo-angyalt, a Bazsit, összeesve ,élettelenül.

Elfordultam, mert ne lássák az orvosukat könnyezni, de az asszony még fel sem fogta a történteket, szinte eszelősen nézett maga elé, a férje szorította a kezét és a szinte megfogható csendben ezt suttogta. ” nem szabad szomorkodnunk kedvesem, hiszen tudod…Az angyalokat néha visszahívják.”

Soha, sem azelőtt, sem utána nem tapasztaltam a fájdalom ilyen mértékű és formájú elfogadását.

Balázsnak élettel össze nem egyeztethető szív fejlődési rendellenessége volt a boncolás értelmében.

Az egyik ajtó becsukódott ugyan, de két év múlva megnyilt egy másik. Megszületett Zalán majd ujabb két évre iker lányok, Éva és Eszter. Mindháromnak én lehettem a világra segítője.

A kis Murilló Bazsi pedig él tovább a szivemben. És magam sem tudom azóta sem, vajjon miért alakul úgy a sorsunk, hogy az angyalok néha megfordulnak és visszatérnek.

Az eset így történt meg pontosan, ahogy leírtam.