Felemás

Lancelot

  Van egy kis “földbevájt viskónk” a Balatonon, közel a parthoz, még családi örökség. Évről évre mindig javítgatunk rajta keveset, hol az elavult csatornarendszeren, hol a lapostetőn…talán már beázásmentes és a végtermék sem bugyog fel a földből.


Persze közben körbe-körbe épültek a csodapaloták körülöttünk, családi villák garmadával, nádtetős vendéglők, melyek alól a kacsaláb sem hiányzik. Velünk szemben egy medencés, görögstílusú, hófehér monstre-épület áll, még átnézni is élmény, s aki meglátja, rögtön tudhatja, hogy a tulajdonos egyáltalán nincs híján a pénznek.

Egyedül a kilátásuk szegényes, mikor este automatikusan bekapcsol a kerti  lámparendszer, mert pont a mi kis házunkra ontja fényét a káprázatos objektum. Van izlésük a szomszédéknak, mert kertitörpék nincsenek, viszont a színváltós szökőkút közepén hófehér márványnő áll, lényegesen csinosabb a milói vénusznál. Esténként, ahogy kiülünk a fűzfánk alá, ingyen gyönyörködhetünk eme sok szépségben.

     Az idei évben az az extravagáns ötletük támadt, hogy olyan állatkát szereznek be, amely igen ritka, nem minden utcasarkon találkoznak hasonlóval.

Büszkén hozták a kis luxusketrecet és benne az új szerzeményt, akit tüstént bezártak a kert sarkában levő, éppen nem működő szaunába, hogy őszig rendre és szobatisztasára szokjon ,s egyáltalán…tudja meg, hogy ki az úr a házban.

     Szomszédaink minden nap felkerekedtek, gondolom, széles baráti körüket látogatták kerti partyk keretében és a kis kutyaféleség keserves vinnyogásba kezdett a sötétben.Nem egy órácskára, hanem egész nap, hol szomorú elhaló hangon,hol fortissimóban üvöltött szegény jószág, aki nem tudhatta, hogy itt minden fontos nevelési terv szerint megy és az ő javát szolgálja.

     Egy napon elhatároztam, miután jó kapcsolatban álltunk a szomszédokkal, a kertkapujuk is nyitva állt előttünk, /magát a házat meg úgyis kamerarendszer őrizte/ , hogy megnézem az állatkát, mi baja /esetleg beszorult valahova, vagy egyéb kórság gyötri/,mert már majd megőrültünk a visítástól.

Egy pici kutyát találtam, aki irtózatos csúnya volt…teste csupasz és barnafoltos, a farkán volt szőr és néhány szál a fején, de az hosszú. A szeme bús barna gülügolyóbis, négy lába, mint kis virgácsok, az egész tán félkiló lehetett. Viszont határtalan boldogsággal körbeugrált, majd nézett rám merően, okos szemekkel.

Csak vizet adtam neki, mert ki tudja, hogy ilyen pici jószág mit ehet, meg nem is akartam a tulajdonos dolgába beleavatkozni. Ezt minden nap megtettem és Lancelot /igy neveztem el/ nap mint nap reménykedve várt, pláne ,mikor egy kis pléddarabkát is hagytam ott neki fekvőhely gyanánt. A tulaj nem haragudott, sőt megköszönte. Elmondta, hogy az ebecske un. kínai kopasz kutya és árban a világ egyik legdrágább kutyája.

      Egy napon az történt, hogy mikor este hazajöttek és egy kicsit kiengedték a kertbe, az körbenézett és ,mint a kilőtt nyíl, úgy rohant át hozzánk a kis kopasz kínai, egyenesen az ölembe ugrott és, mint aki megtalálta a helyét, boldogan elterült.

A szomszéd ismét nem haragudott meg, elnéző mosollyal visszavitte, otthon egy picit fenéken billentette és ezzel le is zárult volna az ügy. De sajna ez minden este megismétlődött. Lancelot úgy repült át hozzánk esténként, hogy pár szál szőre csak úgy lobogott a szélben utána. Kezdtem szégyenkezni, a kertkaput is bezártam.

     Teltek, múltak a napok. Lancelot a szivemhez nőtt, szomorúan gondoltam arra, hogy nem sokáig látom már a ronda kis jószágot, akinél ragaszkodóbb kutyával tán még nem is találkoztam.    A szomszéd vett egy szakkönyvet a kínai kopasz kutyákról, melyből megtudta, hogy ha télen nem ad rá ruhácskát, mikor egészségügyi sétára viszi, bizony egyből tüdőgyulladást kaphat, az pedig végzetes. A táplálás sem egyszerű, mert a gyomra is kényes. Egyre gyakrabban nézegette idegenkedve új szerzeményét.
     Mondja aztán valamelyik nap, hogy ő visszavinné ezt a ménkűdrága kutyát a tenyésztőnek, majd reménykedve rámpillantott, nem vágom-e rá azonnal, hogy megvesszük mi. Miután ezt az ára miatt nem tehettem, bánatosan néztem kis védencemet, ugyanis a kutya és köztem kialakult kapcsolat ekkor már lényegesen több volt, mint szimpátia.

     Eljött a pakolás napja. A szomszéd is át-át nézegetett, Lancelot pedig el nem mozdult a kerítéstől…várt valamire. Mikor már mindent felpakoltunk, átköszöntünk. Lancelot izgalmában összepisilte magát. Ezt látván megszólaltak odaátról. ” Szomszédasszony! Magának ajándékozzuk, csak vigye el innen!!” A kutya, esküszöm, megértette az ember minden szavát, mert, mint, akit puskából lőttek ki, vinnyogó boldogsággal rohant igazi és végleges helyére. 

Igy lett mienk a világ legdrágább kutyája, Lancelot,  a kínai kopasz kutya. Ma is velünk él és merem állitani, hogy boldog és megelégedett.

Egyik kollégám pedig megjegyezte mosolyogva….” jól mehet az a magánrendelő…”

 

Az utolsó kivánság.

   A munkahelyen az évek folyamán változhatnak a kollégák és a főnökök. Ez utóbbiak különösen gyakran cserélődhetnek nálunk, ebben a szakmában. /Magam is voltam főnök…rossz álmaimban se jöjjön elő…de ez egy másik történet./


    Egy vezetőnek nagyon ügyesen kell lavírozni, s valljuk be, jobb, ha szigorú.

Volt egy kegyetlenségig szigorú főorvos, akit én nagyon kedveltem, részben, mert okos irányítása alatt rend volt és fegyelem az osztályon, részben, mert kölcsönös volt a szimpátia…nem haverkodás, vagy bizalmaskodás szintjén, hanem egymás tiszteletén alapuló.

    Ám a kollégák többsége nem szerette a szigorúságot, a már-már imperátori fensőbbséget. Mondhatni, többekben gyűlöletig fajult az ellenszenv.

Szorgalmasan beadványokat gyártottak, a szó szóros értelmében “kikezdték” a főorvost, aki nem is nagyon értette ezt , hiszen ő már gyermekkorában is poroszosan szigorú nevelést kapott és , úgymond, legjobb belátása szerint a kötelességét teljesítette.

    Ez a hadjárat egyre nagyobb méreteket öltött, már csak annyi hiányzott, hogy valaki kimondja az igazgatás felé: “Ezzel az emberrel nem dolgozunk tovább”. A többség aláírásával szentesíteni kell a beadványt és már vége is egy karriernek.

    A huzavona, egymás piszkálása és a gyűlölködés a főorvos amúgyis megrendült egészségi állapotán rengeteget rontott, mignem egy reggeli referálón, a szemünk láttára zajlott le egy agyvérzése…szája elferdült, a bal szemhéja petyhüdten csüngött alá és a szája sarkából lassú cseppekben folyni kezdett a nyál. Egyszóval, egy félben maradt, utasitásokat osztó mondata után, az emberi nyomorúság és megalázottság kézzelfogható jelei gyors egymásutánban alakultak ki nála, majd ledőlt a székről.  A főorvos több referálón már nem vett részt, hónapokig kezelték, először intenzíven, majd ilyen-olyan osztályokon. Egy évig élt még áldatlan körülmények között.
Az ilyen szomorú helyzetekben az a szokás, hogy a kollégák látogatják a beteget kettesével, hármasával, lelket öntenek bele, viccelődnek is…sűrűn emlegetve, hogy, ha majd visszajön, milyen lendülettel veti bele magát a munkába és milyen kellemes napokat, perceket fognak még együtt megélni.

Ebben az esetben sajnos erről szó sem volt, mert rajtam kivül senki, talán még egyszer fordult elő, hogy kérésemre ketten meglátogatták.

Én sem akartam tulságosan leterhelni, igy kb. 3-4 hetente kerestem fel pár percre. Vinni nem lehetett semmit, mert cukros is volt, jóformán csak infuzión élt és keserű teán. Kín volt nézni, ahogy segítséggel kortyolgatta.

    Keveset szólalt meg, szenvedhetett attól, hogy elesettnek, tehetetlennek látják mások.A karja petyhüdten, élettelenül feküdt mellette, az ép szemével kétségbeesett pillantással körbe-körbe nézett, de segítség nem jött sehonnan. Mindenkinek egyedül kell ezt a harcot megvívnia.

Ilyenkor már minden hatalom és érték elveszti jelentőségét, csak a nehezen belélegzett levegő számít. Addig létezik a világ, amig ez a kis gyertyaláng még pislákol, amig még táplálja egy csipetnyi oxigén.

   Egyetlen egyszer láttam még vágyakozó örömet a szemében. Mikor megkérdeztem, mi lenne az óhaja, minek tudna örülni. Azt mondta lassan , megfontoltan: “Szeretnék még az életemben két krémest elfogyasztani!”
Meghökkentem egy pillanatra. Egy tudós ember, aki egész életét gyógyítással, munkával töltötte, minden gondolatát a tudomány előrelendítése kötötte le, s jelenleg vágyai netovábbja két krémes.

Beszéltem a kezelőorvosával, aki azt mondta, vihetek neki, mert hát…már semmi nem árthat.

    Nem felejtem el azt a pillanatot,amikor, a jónak még csak nem is mondható krémeseket apró falatokban a szájába adtam. A hála és már-már a boldogság csillogott a szemében. Ha ezzel előbbre hoztam 1-2 órával, vagy nappal a halálát…hát vállalom.

    Egyszer voltam csak a sírjánál. Nem tudtam semmi komoly gondolatot kicsikarni magamból. Néztem a síron az elszáradt , fonnyadt virágokat, s eltűnődtem, hogy “odafent” vajon mivel pótolják a krémesevés-adta földi örömöket.

A sámán.

Kislányomnál, Eszternél, már elég korán, 13 éves korában kiderült, hogy pajzsmirigy túlműködése van. Szóbakerült az is ,hogy gyulladás, mindenesetre orvostól orvosig rohangáltunk, míg egy neves professzor gyógyszerrel ugy ahogy egyensúlyban tartotta.Egy-két év eltelt, majd ismét fel-leugráltak a laborértékek, göbök alakultak ki,műtétet emlegettek egyre többször az orvosok. Irtóztam még a gondolatától is, hogy gyönyörű kis nyakát durván kettészeli a szike, féltem a szövődményektől is…és ekkor hallottam egy fővárosi orvos-természetgyógyászról, aki Kínában tanulta a tudományt és akupunktúrával gyógyítja a pajzsmirigy-rendellenességeket.

Próbáljuk meg!-született a családi döntés és elindultunk a “sámán”-hoz./Mert magunk közt így hívtuk/.
A sámánnak szép tágas rendelője volt, az előszobában kínai hieroglifákkal díszített certificate-k igazolták jártasságát és a váróterem mindig dugig volt.
Maga a főszereplő egy jó svádájú férfi, bizalmat ébresztő és már igy, utólag szégyenlem, de az a tény, hogy soha nem mulasztotta el a “szép anyuka” külső adottságait hol nyíltan, hol burkoltan dicsérni, még szimpatikusabbá tette óhatatlanul is.
Egyszóval bizalommal telve érkeztünk meg minden héten egyszer a rendelőbe, majdnem egy éven át.
Eszter minden alkalommal kb 30 percig üldögélt 10-20 akupunktúrás tűvel a fülében, nyakában , fejében. A laborleletek érdemben nem változtak, a göbök lassan növögettek, de a remény a javulásra bennünk töretlen volt.
Bár egyszer eladott nekünk egy doboz bogyót, otthoni fogyasztásra, melyben az angol nyelvű utasítást hazatérve elolvastuk és egyértelműen azt jelezte a gyártó,hogy ellenjavallt a szer fokozott pajzsmirigy működésnél.Midőn a méregdrága fiolát a szemétbe kidobtam, megrendülést éreztem és szomorúságot is, mert egyre inkább tért hódított gondolataimban a hagyományos orvoslás, azaz a műtét szükségessége.
De voltak olyan pillanatok is, mikor Eszterkém azt jelezte, hogy lényegesen jobban érzi magát egy-egy kezelés után. Ilyenkor ismét bizalommal érkeztünk.
Nem tudom, hogy jutott eszembe, hogy, ha már úgyis ott vagyunk,ki kellene próbáljam az akupunktúrás fogyasztást. Talán azért, mert 4-5 kg-ot szivesen fogytam volna, vagy az, hogy ez is a fő szakterületei közé tartozott az egyébként igen kedves és közvetlen sámánnak.
Mikor Eszter fejében elhelyezte a tűket, “na vágjunk bele” felkiáltással /tisztára, mint J.B. a tévében/, felszólított, hogy vetkőzzek le a paraván mögött /fehérnemű maradhat/ és kényelmesen helyezkedjek el a heverőn.
Teljesítettem óhaját és megkezdődött az első “beavatkozás”, a diagnózis felállítása.Egy ingával felmérte, hogy mennyit kell fogyjak. Az inga a csípőm táján erőteljesen kilengett.Ezt még a felületesen szemlélődő laikus is megállapíthatta, hogy a csípőből kéne lefaragni némiképp.Akkor már derengett bennem némi felismerés, de érdeklődéssel vártam a továbbiakat.
De, amikor előbányászott valahonnan egy kis száraz kórót, valami rezeda -féleséget és azt gyöngéd mozdulattal figyelmesen a hasamra helyezte, akkor már alig bírtam visszatartani, hogy a rázkódástól a kóró le ne guruljon a hasamról…pláne, mikor láttam, hogy a paraván mögött ülő leányom fején az akupunktúrás tűk előbb reszketni, majd ütemesen és egyre gyorsabban rángatózni kezdtek és , mint fűszálak a réten, össze-vissza hajladoztak, akkor ellenállhatatlanul kirobbant 
belőlünk a nevetés.Nem bírtam intelligensen viselkedni, hullámokban jött rám az irdatlan röhögés, Eszternek is folytak a könnyei. A helyzet több, mint kínos volt. Kapkodva öltözködtünk.Eszter utolsó tűjét a füle mögül már a váróban rántotta ki és még mindig pukkadoztunk.Már csak futtában hallottam, hogy :”nahát, nahát”.
Ekkor láttuk utóljára a sámánt…kicsit hiányzik is.
Azóta is elég, ha csak kimondjuk ezt a szót, hogy sámán, vagy rezeda, máris jókedvre derülünk, minden bú és baj közepette.
Hát legalább ezért megérte!

Nem akartam megbántani  a természetgyógyászokat…hiszek benne…csak leírtam egy történetet, ami velünk esett meg.

Mindig az a legszebb perc…

A régi dalnak igaza van. Mindnyájunkkal előfordulhat. Igen, és biztos elő is fordul…tán többször is.


A beteljesületlen pillanatokra évek múlva is lázasan emlékezhetünk vissza. Ami “úgymond” beteljesül, az el is kopik rendszerint…na jó, átalakul.

      Mikor bekerültem az egyetemre, egy csodálatosan önálló, szabad élet nyílt meg előttem. Igaz, rengeteget kellett tanulni, de barátságok ,szerelmek szövődtek és bulizások vég nélkül, jókedv, csupa öröm bohémságok. Én azonnal szerelmes lettem egy komoly fiúba, ő is belém, a szülők is jószemmel nézték, ment minden a maga útján, eljegyzés, utolsó tanévben esküvő, “az Isten is egymásnak teremtett bennünket”…mondta mindenki.

De volt egy fiú az évfolyamon, akibe , bár szerelmes nem voltam, de a rám gyakorolt hatása megfoghatatlan, szélsőséges és szinte megmagyarázhatatlan volt.

A legelső csoportbulin figyeltünk fel egymásra…nem nem, még előbb, anatómia gyakorlaton. Ebbe a bizonyos buliba én már szerelmemmel, későbbi férjemmel mentem.Egy kollégiumban volt az esemény, ahol egy pianino állt a sarokban. Örültem, mert néhány jobb számot, nem művészi szinten, de szalonképesen tudtam játszani, s mikor már a hangulat a tetőfokára hágott, elkezdtem a zongorán, óriási ováció közepette, a “Just a gigolo”-t.

Akkor ez a fiú felállt, odasétált lazán és valami különleges rekedtes, de nagyon szép bariton hangon énekelni kezdte a dalt, rákönyökölt utána a pianinóra és rám nézett.

Hát igy kezdődött. Ami aztán lényegében nem is folytatódott, csak az egyetemi évek bulijai alatt többször megismétlődött. Csak én tudtam, hogy milyen hatást gyakorolt rám, s az ő szemében láttam pontosan ugyanezt.

      Az életem közben haladt az előre meghatározott úton, ő is megnősült a hatodik tanulmányi évben. Sokszor előfordult, hogy kijózanító másodperceken múlt, hogy a sorsunk egészen más irányt  ne vegyen.

      A szigorló évben szétszéledt az évfolyam, de nagyon sűrűn voltak találkozók, jó, összetartó társaság voltunk. A szervezők mindig úgy alakították, hogy legyen zongora és a búcsúzás előtt elhangozzék az akkorra már “évfolyam dalának” kinevezett Just a gigolo.  És a dal hatása évről évre fokozódott. Sápadtan néztük egymást és szinte biztosra vehető volt,hogy becsület ide vagy oda, előbb-utóbb be fog következni, ami elkerülhetetlen. Csakhogy, furcsa módon a sors mindig úgy rendezte, hogy rosszkor találkoztunk, valami visszatartó erő mindig közbejött.

  Egyszer fel is keresett, nagy reményekkel, /akkor vált el az első feleségétől/, a kórházba jött be. Bementünk az ügyeletes szobába, és a karjaiba kapott és megcsókolt…akkor először és utóljára. Én azt a csókot el nem felejtem soha, ma is elgyengülök, ha csak rágondolok. És én akkor nagyon gyorsan és kapkodva megmondtam neki, hogy 4 hónapos terhes vagyok. Méghozzá egy igen nehezen megfogant, nagyon akart kisbabával. Akkor láttam életemben először őszinte ,szépséges férfikönnyeket.


Útjaink ismét elváltak, hogy aztán még többször is keresztezzék egymást.

A négy évvel ezelőtti találkozón új fiatalasszonnyal jelent meg. A bűvös-bűnös dalt akkor is előadtuk és a hatása akkor sem maradt el.

Tavaly ismét volt egy összejövetele az évfolyamnak. Már ültünk az asztalok körül, de sem őt, sem a feleségét nem láttam sehol.

Bevallom, nem tudtam feloldódni, jókedvű lenni, csak az járt a fejemben, hogy meg kell tudjam valahonnan, lehetőleg diszkréten, hogy miért nincs itt.

A buli a végéhez közeledett, évfolyamtársaim követelni kezdték a “zárószámot”. Kimentem a zongorához és hogy, a föld alól-e, nem tudom…de megjelent…egyedül…lazán odasétált mint akkor, régen, és rám nézett, mint régen.

A zsebéből elővett egy kis henger alakú szerkezetet, amolyan mikrofon-félét. Kigombolta az ingje két felső gombját és a kis mikrofont beillesztette a nyakán éktelenkedő műgége kis kerek nyílásába és halkan elsuttogta a Just a gigoló-t. Ó, nem szerelmes rekedtes bariton hangon, hanem szánalmasan, szívhezszólóan, zongorakiséret nélkül.

Az évfolyam, a barátaink őrülten tapsoltak. Mi ketten átöleltük egymást szorosan. A megkésett ölelés csak azért tartott kissé hosszabb ideig, mert nem mertem felemelni a fejem a  válláról, hogy meg ne lássa könnyben ázó arcomat.

 

Imádkozom Önért.

 Rozika régi betegem volt. Én operáltam pár éve, a méhét kellett kivenni jóindulatú daganat miatt, s mivel a hasban más baj nem volt, a petefészkek bent maradhattak.


      Rozika egyedülálló volt, mondhatni senkije a nagy kerek világon, így érthető, hogy szinte imádattal ragaszkodott a kezelő orvosához, jelen esetben hozzám.

Gyógyulása után is komoly rendszerességgel járt ellenőrzésekre, szinte már túlzásnak tartottam a havi megjelenést.

Szépen kivárta a kórházban a leghosszabb sorokat is és mindig hozott nekem egy gyönyörű almát. Az asszisztensnőim már mosolyogva jelezték, mikor észrevették, hogy itt van Rozi az almával. Soha nem mulasztotta el viszont megjegyezni, hogy az almát szeretetből hozta, ez csekély ellenértéke annak, amit érte tettem, de “majd…majd meglátom én egyszer…”.

Mikor megnyitottam a magánrendelőt, attól kezdve odajárt és pontosan hozta az egy szem kifényesített almát oda is.

      Egyszer elmaradt, vagy két évig nem jött. Már azt gondoltam, hogy elköltözött, bár akkor elköszönt volna. Mikor legközelebb megjelent, nagyon rosszul nézett ki, már a rendelő ajtajában az arca színéről szinte sejthető volt a kór neve is, le is fogyott, beteg ember benyomását keltette.

Maga előtt tartotta a kifényezett almát és töredelmesen bevallotta, hogy sokféle orvosnál járt a két év alatt és sokféle gyógyszert kapott. Volt olyan is, amiktől jól érezte magát, s ugye nem haragszok, mert irtózatos bűntudata van. Dehogyis haragudtam.

     Vizsgálat, ultrahang, CT, s bizony petefészek rosszindulatú daganata a diagnózis. Területileg illetékes klinika, hasnyitás, bezárás, vagyis már nem operálható és kemoterápia.

Majd megjelent nálam havonta,hetente…azzal a boldog tudattal, hogy gyógyul. A fantasztikus élniakarás olyan erős volt benne, hogy szinte meg sem fordult a fejében, hogy esetleg meg is halhat. És valóban, kb két év telt úgy el, hogy életben maradt és vidáman készült a jövőre. Magam is csodálkoztam.

 Egyszer karácsonytájt is megjelent, de nem almát hozott, hanem egy kis imakönyvet. Megköszöntem és eltettem a betegektől kapott kedves ajándékok közé. Bevallom, bele sem lapoztam.

Rozika abban az évben , januárban meghalt.

     Néhány hónap elteltével valahogy kezembe került az agyonhasznált kis kopott imakönyv és belenéztem. Az utolsó oldalon girbe-gurba betűkkel ez állt: “Én most 

búcsúzni jöttem főorvosnőhöz, imádkozom önért!”

Elgondolkodtam…vajon miért írta, hogy értem, miért nem saját magáért imádkozik.

És hiszem, hogy én akkor Rozitól egy igen nagy és igazi ajándékot kaptam. Mert szinte hihetetlen módon, azóta rengeteg bajom és problémám, úgymond varázsütésre megoldódni látszott. Kisbabánk lett, holott híres orvosok már régen lemondtak róla, családi gondjaim sorra rendeződtek.

Nem akarok én ebbe semmit belemagyarázni, hiszen orvos vagyok és többnyire csak azt hiszem, amit látok…de az viszont tény, hogy néha-néha manapság is felsóhajtok…”Rozi! Ha van egy kis ideje, ugyan imádkozzon még értem továbbra is!”

Noha vak voltam, már látok…

 Mindnyájan meghalunk egyszer…ki így, ki úgy. Sokféleképpen lehet meghalni,   elfekvőben, kínok között, ilyen vagy olyan kórházi osztályon, az utcán balesetben, vagy szeretteink körében. Egyetlen hely van a világon, ahol nem szabad meghalni…és az a szülészeti osztály. Ott tilos!!!


       Ha mégis meghal egy gyermek, ne adj’ Isten anya a szülészeti osztályon, akkor abban a szempillantásban az orvos bűnössé válik. Hirtelen csend ereszkedik a szülőszobára vagy a műtőre, ott fekszik a halott anya, ott állnak az orvosok, a szülésznők összeszorult szívvel, rémülten,szinte hitetlenkedve és ott áll a férj, vagy a hozzátartozó, s óhatatlanul az az első gondolata, hogy valakit meg kell öljön, vagy meg kell hurcoljon, mert nem normális dolog az, hogy bejön szülni egy “egészséges ” nő és már csak egy élettelen test van ott a műtőasztalon.

      Bizony, nem normális dolog…..és mégis előfordulhat. Hál’ Istennek ritkán…egyre ritkábban, de előfordulhat. Lehet beteg az anya szive, lehet kivédhetetlen vérzés, kialakulhat terhességi mérgezés, számtalan egyéb dolog…és igen, jöhet egy elkésett döntés is.

      Hála a jó sorsomnak, nekem ilyen fatális esetem nem volt, de láttam életemben egyszer egy szülőanyát meghalni. Kollégám és felettesem szülőnője volt és én voltam, mint ügyeletes, az egyik “segédszemélyzet”. Soha nem felejtem el Bátorinét, amint minden pórusából dőlt a vér és a körülötte rohangáló orvosok gyűrűjében szinte elszállt belőle a lélek. A megmentett kicsi fiúcska pedig élete első hangjait adta ki magából hangos nemtetszéssel.

     Később az apát is beengedték a műtőbe, hogy kézbe vegye a fiát, de nem bírta, kidülledt szemmel nézte a feleségét, sírni sem bírt, a kezei ökölbe szorultak. /Valószinüleg, a helyében, az enyémek is ökölbe szorultak volna/.

És a szerencsétlen orvos, akit a rossz sorsa vezérelt, mikor ráosztotta a megbélyegzett sorsú nő szülését, elgyengülten kapaszkodott a hozzá legközelebb levő infúziós állványba és —most is előttem van —- csuromvéres kézzel tapogatta zöld köpenye bal oldalán a szive tájékát, majdnem öntudatlanul.

     Ez az ember, aki már rengeteg gyermeket segített a világra, döntésképessége teljes birtokában volt, anyák százait mentette meg kritikus helyzetekben, most ott állt és nem érti… nem érti…nem fogja fel azt sem, hogy ez a pillanat már nem visszafordítható.  Ez megtörtént.

     Ez az egyetlen olyan szörnyű esemény volt az életemben, mikor el akartam hagyni a szakmát még igy is, hogy “csak” mellék-résztvevője voltam a dolgoknak.

     Az igazságügyi orvosszakértői boncolás állapította meg a bajt, amit nem lehetett elkerülni, amely hozta magával a végzetet.

A szülésvezető orvos már nem tudhatta meg soha a boncolás eredményét. Hazament Dunakeszire , a családjához és tíz nap múlva meghalt…hátsófali infarktusban.

     Hónapokkal később a felesége lapozgatta azt a Márai-kötetet, amit az ágya mellett találtak, amit valószinüleg utoljára olvasott, s kiesett belőle egy széljegyzet.

Ez volt ráírva:

                     “Noha vak voltam….most látok.”

Hogy mikor és miért írta rá, nem derült ki.

     Mi pedig húztuk tovább az igát. Folytattuk ezt a csodálatos, örömökkel és dicsőséges jó érzésekkel szegélyezett szakmát, mely gyötrelmes és kételyekkel teli is egyben.

Női szolidaritás

 


Mióta már csak részfoglalkozásban dolgozgatok, rákaptam a számítógép-adta lehetőségek óriási tárházára.
Régi ismerőseim, osztálytársaim bukkantak fel, többek közt múlt évben Péter, aki általános iskolában “lovagom” volt, majd még a gimnáziumi években is “udvarló”-ként szerepelt a repertoáromban. Az egyetem első évében tünt el,mert én azon pillanatban szerelmes lettem…másba.
Nos, Péterrel tavaly pár soros e-mailt váltottunk eleinte, majd hosszabban egész életünkről beszámoltunk egymásnak, mignem a témából tökéletesen kifogyván, felmerült, hogy küldjünk egymásnak egy-egy fényképet. Megállapodtunk kölcsönösen, hogy, ha valamelyikünk nem ismer rá a másikra, olyannyira lehangoló és illúzióromboló a változás, akkor levelezés szótlanul befejezve, hisz nem bántjuk meg egymást.
Ő küldött először képet.
Nem tudom el se mondani, micsoda katarzis zajlott le bennem a fotó láttán. Ezer ránc egy ismeretlen férfiarcon, kopaszság,sörhas, stb. stb.

Azonnal nekiültem válaszolni. “Kedvesem! Szinte semmit nem változtál…a szivem is erősebben vert…”-Ezek voltak a kezdő mondatok és már alig vártam, hogy elküldjem magamról a friss fotót, amit a lányom tegnap készitett igen előnyös beállításban, szemem kihúzva, állam alátámasztva,kedvesen, mosolygósan. Családom véleménye szerint a középkorú, frissen operált Lollobrigidára erősen emlékeztettem,de az, hogy egy nagyanyó van a képen, végképp kizárt.

Nos, hát elküldtem a képet.
Két hétig minden reggel azzal indult, hogy kerestem az áradozó, csodálkozó választ.
Egy-két hónap után biztosra vettem, hogy súlyos beteg, esetleg elhalálozott./Vajjon illik ilyenkor kondoleálni az ismeretlen feleségnek?/
Egy év telt el.
A napokban kiváncsiságból nézegettem egy társkereső oldalt, aholis ráismertem Péteremre, aki 20-30-as korosztályból keresett és érzett magához méltónak beszélgető partnert.
Ma már nem nézem meg reggelente, hogy válaszolt-e az e-mail-emre, vagy pedig betartotta a diszkréció jegyében tett megállapodásunkat.

Lolita

 Volt nekem egy kedves ismerősöm, Ferenc.Szép szál férfi volt, nagy családdal, feleség, négy felnőtt gyermek és három unoka.


Kiegyensúlyozott életet éldegéltek, nem túl gazdagon, de volt lakás, autó, kis nyaraló és a gyermekeket is tisztességgel útjukra bocsájtották. Ebbe a szenvedélymentes, langyos, egymáshoz tartozáson alapuló mindennapokba lépett be egy 18-20 év körüli leányka.


Szerelemféle és viszony alakult ki az 55 éves férfi és a lányainál fiatalabb korú serdülő között.Szerelem inkább a férfi részéről, mely később átalakult örjöngő szenvedéllyé. Több volt ez, mint kapuzárási pánik, lázas eszméletvesztés, szinte belezavarodott, ha a lányra valaki ránézett. Becézgette , babusgatta, kicsi babámnak, pillangómnak, honey-nak nevezte és még a lábanyomát is csókolgatta. Rabja lett az ő kis Lolitájának testestől- lelkestől.


Ha kivülálló szemmel néztük a kis pillangót, inkább káposztalepkéhez volt hasonlatos…előreálló fogak, ritkás, seszínű haj, gyerekes alkat…de volt mindenek felett gyermeki fiatalsága.


Az eget-földet rengető kapcsolat kb. hat-hét hónapig tartott. Ennyi idő kellett a káposztalepkének, hogy hangyaszorgalommal kifossza mindenéből az eszétvesztett férfit, aki akkor már otthonát, családját elhagyta, s bár a lakás és az autó a családnál maradt, de összes készpénzét elhozta. A kislány morzsánként árulta a fiatalságát és mindennek ára volt. Egy élet gyüjtögetésének az eredményét szórta szét Ferenc.


Utolsó dobásként “előnászútra” vitette el magát Lolitácska a spanyol tengerpartra, mert akkor már kezeit is odaigérte szerelmének, aki a válópert intézte és végleg elhagyta az övéit…majd az állását is elvesztette.


Mikor hazajöttek a nászútról és az utolsó darab spanyol fürdőlepedőt is eltette a hozományába, a leányka írt egy, korához képest, diplomatikusan fogalmazott levelet, melyben értesítette Ferencet, hogy mégsem egymáshoz valók és többet ne találkozzanak. Ezek után ugy eltünt, mint tű a szénakazalban.


Ferenc összeomlott. Három napig éjjel-nappal férfikönnyekkel zokogott és fetrengett fájdalmában. Visszaút nem volt a régiekhez, de nem is akart ő visszamenni, őrjöngve kereste a kis seszínű pillangót.Ekkor elment egy sarki gyógyszertárba, összevásárolt egy rakás altatót és az utolsó szálig beszedte.Az Úristennek viszont még tervei lehettek vele, mert életben maradt.


Teltek az évek. Alkalmi munkákból éldegélt a vakvilágba, barátságok, viszonyok jöttek- mentek az életében, de a keserű vonás az arcáról nem törlődött le az idő múlásával sem.


Amikor nyugdíjas lett és a kevés pénzből még megélni is alig tudott, a még mindig jókiállású férfi jelentkezett egy házassági hirdetésre.


Ekkor ismerkedett meg egy szintén nyugdíjas özveggyel. Piroska, bár korosabb, de helyes, kedves asszonyka volt, jól főzött, takaros portán élt, amely ragyogott a tisztaságtól. Minden szempontból összeillettek, igy összeköltözés lett a dologból.


Három évig éldegéltek csöndesen, megnyugodva. Ferenc is tudott már mosolyogni, sokat tett-vett a kertben, eljártak ide-oda, gyógyfürdőkbe, hegyek közé.


A házasélet is rendben volt, bár Piroska egyszer megjegyezte, hogy a párja néha mereven néz a semmibe,ki tudja, hova…még az intimebb pillanatokban is.


A történet hátralevő részét Piroskától hallottam nemrégen.


Jöttek haza valahonnan az autóval, már az otthonuk közelében jártak, beszélgettek vidáman. Egyszercsak Ferenc, mintha az ördögöt magát pillantotta volna meg az útszélen, beletaposott a fékbe és villámsújtottan bámult az ott sétálgató, 30-40 év körülinek kinéző szakadt nőszemélyre. A nő fázósan toporgott a ködben, hiányos ruházatát mellén összefogta, reményvesztetten nézelődött.


“Mi a csuda van veled?”– kérdezte tréfásan Piroska. “Miért nem megyünk?”


Párja ekkor megindult, egy szó nélkül, komoran hazahajtott, kinyitotta a kertajtót, mint egy alvajáró bement, kivett a szekrényből egyetlen szál meleg mellényt és kiszédelgett a bámuló, semmit nem értő asszony mellett, beült a kocsiba és elhajtott.


Piroska azóta sem látta. Ennek már több, mint két éve.


Piroska, aki őszintén szerette a férfit, szomorúan rakosgatja párja ruháit egyik szekrényből a másikba…molyirtót is tesz be közé néha-néha.


Már nem sír annyit, mint eleinte, de mindig összerezzen, mikor valaki megnyitja a kerti kiskaput.

Gondolatok egy könyv margójára…

Immár harmadszor olvasom el a ” Mik vagytok ti, istenek?” című “remekművet”, melynek az a lényege és elsődleges célja, hogy megragadva az emberi tudás végességét és korlátait, egy őrületes félelmet gerjesszen az emberekben. Vigyázzatok a patás, pénzéhes ördögfajzat orvosokkal, emberek, mert kezük nyomán


pusztulás…és jő a végitélet.

   Ismertem sok sok jó orvost és még jobbakat…és igen…néhány kevésbé jót is. Az utóbbiak közül sokan választottak más szakot, mert rájöttek vergődés és szorongások árán, hogy nincs annyi manuális készségük, amennyit a szakma megkíván. Még olyan szélsőséges esettel is találkoztam, aki nem tudván feldolgozni esetleges hiányosságait és saját közreműködésének tulajdonítván egy halálesetet, megvált az élettől. A sajátjától!  Utólag pedig kiderült, hogy a betegnek-rendellenességből adódó-spontán főverőér repedése volt. De addigra már a “bűnbak” is meghalt. Hátrahagyott két gyermeket, feleséget.

   De olyan orvossal nem találkoztam, akinek /végig tanulva egész életét, nappalt, éjszakát a betegekre áldozva/ az legyen a célja, hogy pusztuljanak a betegek, kaszabolok össze-vissza, csak azért, hogy borítékot tegyenek a zsebembe.

   Apropó…boríték… ez egy külön téma. Amig egy sebész főorvos nyugdija, 40 évi munka után, megrokkant egészséggel, nem éri el a 100 000 Ft-ot Magyarországon – mert ismerek ilyet- addig nekem ne merjen beszélni senki -az egyébként szégyenletes és megalázó- boríték-elfogadásról. Pláne, ha plusz munkáért kapta a plusz “juttatást”. Elég baj az, hogy a betegtől kapta.

    A fent említett könyvben jónéhány olyan orvosprofesszor is kap “ledorongolást”, akik a szakma csúcsát jelentik, tudásuk szinte nem mérhető emberi mértékkel, s mert egyikük pl. műtét közben olyan élettel össze-nem-egyeztethető fejlődési rendellenességgel, olyan anatómiai extremitással találkozik, mely a beteg elvérzését okozza,

e könyvet olvasva  porig alázott lesz, önbecsülése széttiporva, a betegek szeretete és bizalma teljes mértékben megtépázva.

    Ez a pár sor nem egy könyv bírálata, mert az köteteket ölelhetne fel,pusztán , egy szakmáját odaadással művelő, rengeteget dolgozó, nyomorult “pokolbéli” orvos néhány gondolata, aki mellesleg a jobbmódúaktól el kell fogadja a borítékot is, különben nem tudná eltartani a családját.

    Bár a téma már “lerágott csont”, mert úgyszólván nincs megoldás, mégis lehet még ebből profitálni…. rajta Uraim, írható még pár könyv, melyekben rávilágítva az orvostársadalom bűneire -egy-egy “rémísztő”esetet kiemelve / mert, mint mindenhol, itt is vannak ilyenek/, lehet félelmet és iszonyt kelteni az orvosokkal szemben…

Az sem baj, ha a többség az önfeláldozók közé tartozik, és ok nélkül szégyenkezik 

Kincsek nélkül lépünk át…

 


Már jócskán haladtam előre a szakmában, kezdett nevem lenni, az emberek már nem rettentek meg, mikor a kórházba belépve, az ügyeletes orvosi táblán a névjegyemet látták, sőt, már többen személy szerint is keresték a doktornőt, akit oly nehezen akart a férfiszakma elfogadni eleinte.


Ez sikerélményt adott, önbizalmat, ami ezen a vonalon elengedhetetlen.


Éppen ezért érintett igen érzékenyen, mikor egyik ügyeletemben megjelent, eléggé sápadtan és kivérzett állapotban a megyei pártbizottság első titkára. Családja vette körbe, mintegy élő bástyaként és anélkül, hogy szóra, vagy akár egyetlen pillantásra méltattak volna, máris hívták telefonon az osztályvezető főorvost otthonában, este 11 órakor…aki nyilvánvalóan kiugrott azonnal az ágyából és gatyáját hevenyészve felrántva rontott be rögvest az osztályára, hogy a megye első emberét gyógyító kezei közé vegye.


Ezt persze tudomásul kellett vegyem. Egy kis rossz érzésen kívűl még azt jegyeztem meg magamban a hölgyről, hogy miközben dőlt a vére, volt ideje magára rakni annyi ékszert éjnek idején…mert az több volt rajta, mint ruha. A nyakában kilós aranyláncok, legalább tíz féle, szinte lehúzták a fejét, mindkét karja felékszerezve könyékig, s minden ujján izléstelen óriás köves gyűrűk.


Lehet, hogy a lábán is, de azt én már nem láthattam, mert engem kizártak a kisműtőből.


Még a vérátömlesztést is az osztályvezető kötötte be saját kezeivel és addig meg sem tért otthonába, amig az utolsó csepp vér is be nem folyt.


A reggeli referálón én beszámoltam a dolgaimról, de az első titkár szóba sem került, érvényesült az orvosi titoktartás alaposan.


Az eset már régen felejtésbe merült volna, ha sajnos nem ismétlődött volna meg jópárszor, mindig azonos forgatókönyv szerint.Majd egyre többször láttam ügyeletemben megjelenni a fokozatosan mind megtörtebb, felékszerezett asszonyt, aki azóta már válaszolt is halk köszönésemre és egyszer-egyszer utóbb pillantásában már nem véltem felfedezni a „nagyasszony” gőgjét, hanem az egyre törődöttebb szenvedőét.


Csak az aranyak mennyisége nem változott.


Tisztában voltam a diagnózissal, nem kellett belenézzek egyre szaporodó kórlapjaiba.


Két év leforgása alatt műtéten, kemoterápián, sugárkezelésen átesve, átkerült a daganatosok osztályára.


Én gyakran jártam az onkológiára, betegeimet látogatni. Tudtam, hogy az egyetlen VIP-szobában ki fekszik. Néha kitolta a személyzet ülőkocsin levegőzni a sok-sok ékszerrel borított, szomorú tekintetű asszonyt. Nem volt már semmi gőg azokban a szemekben, csak fájdalom.Tiszta szivemből szántam.


Egyik nap fekete ruhás sereg gyülekezett az egész folyosón. A VIP-szoba ajtaja sarkig tárva volt.


A frissen felhúzott ágyon, hevenyészve odadobva, egy hatalmas nylonzacskóban ott hevert az árván maradt többkilónyi ékszer. A hozzátartozóknak volt kikészítve hazavitelre az elhunyt utolsó csomagja.


Mikor már mindenki elment, odaléptem az üres ágyhoz, mely már új lakójára várt és azt mondtam magamban. „Uram! Fogadd jó szívvel, szeretettel  ezt a szegény lelket, aki most valószinüleg vaksin és reszketve keresi a Feléd vezető utat, amit itt a földön nem talált meg.”


Hallottam később a díszes párt-temetésről, amely már oly felesleges erölködés volt, mert akkor ő már szerényen és boldogan létezett egy egészen más dimenzióban….az én hitem szerint.


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!